Iránban idén áprilisban jártam. Csak azt tudtam, hogy körülbelül ebben az időszakban nem szeretnék itthon lenni, és ilyen meg­gondolásból kezdtem néze­getni az ajánlatokat, végül Üzbegisztán és Irán között választhattam. Egyértelmű volt, hogy az utóbbira jelentkezem, és ezzel be is fejezem a keleti látogatásaimat. Itt persze van egy kis ellentmondás, hisz Indonéziában később, július­ban voltam, ám a foglalásom már azelőtt megvolt. Mint az októberre tervezett utam is, Kelet-Anatóliába.

Perzsia nem tűnt annyira érdekesnek számomra, mint az addig meglátogatott ázsiai országok, bár történelmi hangzása igen vonzó volt. Ám azt is tudtam, hogy abból nem sok maradt meg, és még kevesebbet fogunk látni belőle. A jelen Iránja nem tűnt különösebben érdekesnek. In­kább bosszantó volt a szél­sőséges iszlám világa. Az pedig, hogy majd tőlem is elvárják, hogy állandóan fe­dett fővel és kánikulában is fedett vállal-térddel járjak, egye­nesen felháborított, és el­döntöttem, hogy ahol és ami­kor csak lehet, szabotálom őket. Gondoltam ezt már akkor, amikor még mindenhol azt olvastam, hogy nagyon odafigyelnek a nők öltözékére, beleszólnak abba, no meg az utazási iroda is a legrosszabbra készített fel. Több forrásból ta­nulmányoztam az iráni nők öltözködését, illetve amiket a turistáknak javasolnak, hogy tudjam, milyen ruhákat vi­gyek magammal ahhoz, hogy bántatlanul kiléphessek az ut­cára. És a megfelelő sálat is – ne legyen túl meleg, túl hideg, túl kicsi, túl nagy, túl vastag, túl vékony, ne csússzon le, de ne is tapadjon rám –, amit elvileg állandóan a fejemen kell majd hordanom, szintén sok fejtörés után választottam ki és pakoltam be. Meglepetések persze bőségesen vártak rám ezek után is, ezen a téren is.
Olyan apróságokkal, hogy arrafelé háborús szelek fújnak, nem foglalkoztam. Nem tud­tam róla, bármennyire is elítélendő ez a mélységes tájé­kozatlanságom. Nem nézek tévét, nem hallgatok rádiót, az újságot is felületesen futom át. Úgy gondolom, ha elér minket a háború, majd csak tudomást szerzek róla. A messze folyó esetleges harcok meg nem az én dolgom. Még utazáskor sem. Meggyőződésem, hogy ha egy utazási iroda valahova kirándulást szervez, ott nem igazán hullanak a bombák. Eleddig egészen jól megvoltam ezzel a hozzáállással, ezért továbbra sem szándékozom vál­toztatni rajta. Ezért nem értettem, miért álmélkodnak annyira egyes ismerőseim, hogy én merek odamenni. És Irán is nekem látszott iga­zat adni. Az ott töltött szűk kilenc nap egy nyugodt, tiszta, várakozásomon felüli modern országot mutatott, kedves és barátságos emberekkel. Voltak néha érdekes mondatok, apró gesztusok – sosem felénk vagy ellenünk –, amelyek elgon­dolkoztattak, és értelmet nyer­tek (ha netán addig kétel­kedtem volna) júniusban, amikor előbb váratlanul (?) Izrael támadta, majd Amerika bombázta Iránt. Anélkül, hogy állást foglalnék ez ügyben – amihez nincs elég információm és felkészültségem –, szíven ütött a hír. Jól éreztem magam abban az országban. Aztán az első gondolatom – eléggé el nem ítélhető módon – az volt, hogy milyen jó, hogy én áprilisban már jártam ott. Persze ez arra is jó volt, hogy újra, sokadszorra aláhúzza, mennyire kiszámíthatatlan min­­­den perc. Hogy örüljünk nagyon annak, amink van, amit kicsikarunk a mindennapoktól. Ráadásul az eddigi utazásaim egyik leg­egységesebb és leg­nyu­godtabb kis csopor­t­­­jával meg remek idegen­vezetővel utaz­tam oda.