Csunking számunkra elképesztő méretű városá­val utazásunk hetedik napján, hazaindulásunk előtt találkoztunk újra. Délelőtt Lhászából repültünk át két és fél óra alatt, aztán beleszippantottunk normál magasságon elhelyezkedő világába. Végre nem kellett az oxigénpalack után kapkodnom. Igaz, nem is volt már, mert azt mondták, ne hozzuk magunkkal. Bár szívesen tankoltam volna belőle, hisz olyan kézhez álló kis félliteres kiszerelésben lehetett kapni, hogy tiszta öröm volt ránézni – és a közeledben tudni. Azt hiszem, itthon kissé bonyolultabb hozzájutni. No de Csunkingban már könnyedén lélegeztünk és gyorsan buszoztunk a központ felé, megcsodálva a több szinten kanyargó autópályákat, a felhőkarcoló-erdőt és a zavarosan hömpölygő folyó hatalmas, látványos hidjait. Némelyek szerint a megalopolisz a felhőkarcolók és a hidak városa: állítólag Kína legtöbb híddal rendelkező helyéről van szó.

Első utunk az Eling Parkba vezetett. Nevét – Libanyak park – a domb formája után kapta, amelyre épült. Magánkertként alapították 1909-ben, később államosították, ismerjük. Sok szépség kapott helyet benne – virágelrendezések, tavacskák, szobrok, különleges, hatalmas fák, pavilonok, hidacskák – amiből mi nagyon keveset láttunk. A városra ellenben a rálátás tökéletes és hatásos volt. 
Meglepetés is ért, kivívta elismerésemet: egy virág­ágyás közepén Szórádi Zsig­mond szobra, Petőfi és felesége, Szendrey Júlia büsztje fogadott. Ez Peking és Sanghaj után a harmadik Petőfi-szobor Kínában. Szőcs Géza avatta fel 2019-ben. Akkoriban jöttek létre a magyar szakok is több egyetemen, Petőfi pedig már addig is tananyag volt, minden kínai iskolás megtanulja Petőfi Szabadság, szerelem című versét. És tudtommal az idő tájt indították Budapestről a közvetlen repülőjáratokat Kínába.
Egy érdekes, magunk készítette vacsora után, ami különben igen nagy divat a kínai vendéglátók körében és amely újra elrontotta az alig helyrehozott gyomromat – ami az utóbbi időben Keleten mindenhol rakoncátlankodik –, esti séta következett a Jialing partján. Hatalmas tömeg ácsorgott, sétált, fotózkodott, bulizottforma végig az úton, élvezve a hatásosan színes fényekben úszó partokat és hidakat. Bámészkodásunk a város kivilágított jelképénél ért véget. A Hongya Cave egy pagodatetőket és más jellegzetes elemeket felvonultató, domboldalra épített kulturális központ, amelyben üzletek, szállodák, fűszerpiac található. Úgy tartják, hogy már háromezer évvel ezelőtt (i. e. 1046-tól) a Csing-dinasztia idején állt itt egy erőd, a folyóparton pedig cölöpös házak, amelyek a múlt század közepén tönkrementek. Ezek emlékére kezdődött 2006-ban a ma látható és turistacsalogatóként is működő komplexum építése. Elég sokat álldogáltunk előtte, míg az autóbusz megérkezett (a közlekedés, ugye, a közlekedés!), és elindultunk a reptérre. Legtöbben már az otthoni létre – munkára, pihenésre, unokákra vagy elhanyagolt kertre – készülve. Én kissé szomorúan, érdekes összefüggések és rosszízű analógiák foglalkoztattak. Előttem lebegtek a tibeti imazászlók, amelyek színességükben az inka zászlókra emlékeztetnek (bár az előbbi öt, az utóbbi hét színt tartalmaz). Öltözetük szintén az indiánokéra hajazott, arcvonásaik meg az összetévesztésig hasonlítottak. Helyzetük szintén. 
Nem tudtam szabadulni attól a rossz érzéstől sem, amit az okozott, hogy ma már szinte semmi sem eredeti ebben az egykor csodálatos mindennapokat élő, erősen spirituális országban, illetve abban, ami belőle maradt.
A legrosszabb talán az volt, hogy minden érzésem, meglátásom régtől ismerős volt – saját tapasztalatként.