– Hogyan hozták létre a tábort?

– Hogy teljes legyen a kép, vissza kell térnünk a két világháború közti időszakra. A zsögödi mester, Nagy Imre a nagybányai telep mintájára – lévén, hogy akkorra veszített jelentőségéből – művésztábort akart létrehozni Zsögödfürdőn. Telket szerzett hozzá, a szükséges építőanyagot is összegyűjtötték, de aztán a háború elvitt mindent. 1959-ben Gaál Andrást kinevezték Csíkszeredába rajztanárnak, és nagyon jó volt a kapcsolata Nagy Imrével, vagy ahogy mi emlegettük: Imre bácsival. Egyszer szóba került a táboralapítás terve, s Gaál András hozzálátott a tábor létesítésére alkalmas helyet keresni. Közben idekerültem én is, együtt kerestük a megfelelő helyszínt. Imre bácsi lokálpatrióta lévén nagyon ragaszkodott Csíkhoz. Közben Zöld Lajos meghallotta ezt a dolgot, és azt mondta, ő elintézi, már tudja is, hogy hol legyen: Szárhegyen. Ő is lokálpatrióta volt, a javából. Elvitte Andrást és megmutatta a kolostort meg a kastély, de mikor az meglátta, a fejét fogta, ugyanis a romok közül fák nőttek ki. Lajos kérdezte Andrástól: na, ez jó lesz? S kijelentette, hogy itt még az idén tábor lesz.

– És lett?

– Lett. Együtt mentünk fel Márton Áron püspökhöz, hogy adja bérbe a művésztelepnek az elnéptelenített ferences kolostort, huszonöt évre kötöttük a bérleti szerződést. A kastélynál pedig régészeti feltárást végeztek, s Laji mindenképpen azt is szerette volna helyreállítani. Előbb a gólyás bástyát restaurálták annyira, hogy már három ember ott meg tudott húzódni. Az első kiállításunk is különben ott volt, a lépcsőkre raktuk ki a munkákat… Tény, hogy ha Laji valamit a fejébe vett, azt meg is csinálta. Andrissal nem ezek a vétetések voltunk…

– Kiket hívtak meg a táborba?

– Teljesen ránk bízták, hogy kiket hívunk meg. Imre bácsi figyelmeztetett: „amatőröket és dilettánsokat nem szabad odaengedni, mert ki fognak könyökölni benneteket”. Az volt a kérése, hogy nagyon igényes, tehetséges embereket hívjunk meg. Igyekeztünk megfogadni tanácsát. A meghívottak a marosvásárhelyi iskolában és a kolozsvári főiskolán megismert művészek voltak, akiknek ismertük a munkásságát. Tényleg nagyon igényes embereket hívtunk meg.

– Pár nevet említene? 

– Hát ott Balázs Imre, Szécsi András, Nagy Pál, Kiss Laci, Kiss Laci, Hunyadi Laci, Puskás Sándor, Bálint Karcsi…

– Román művészeket is hívtak… Hogyan választották ki őket?

– Ciupe Aurélt mindannyian ismertük, őt Balla József révén hívtuk meg. Balogh Lajos Bukarestben élt, ő hívta meg Mircia Dumitrescut, vagy szintén magyar kollégánk révén a iași-i művészekkel is kapcsolatba kerültünk. Lényegében egymásnak adták a hírt a művészek, s mindenki azon igyekezett, hogy meghívjuk a telepre. Pedig kezdetlegesek voltak a lakhatási körülmények, volt aki egy matracon aludt. De Lajos mindig előteremtette a bőséges ételt, a szükséges festéket és vásznat, a szobrászoknak a követ. De mindenki elfogadta a körülményeket, azt is, hogy kezdetben vederrel kellett hozni a faluból a vizet. Szóval kihívás volt, de mindenki nagy szeretettel jött és alkotott… Akkor szép lassan, lépcsőzetesen, Lajos évről évre kiharcolta, hogy a kolostor és a kastély egyaránt az alkotáshoz méltó körülményeket teremtsen. 

– Hogy viszonyultak a táborhoz a hatóságok?

– Pataki Imre, Májai Albert és Becze Antal, no meg Oprea is állandóan tartotta a hátát értünk, mellénk álltak.

– Mint említette, sokan akartak részt venni a táborban. Hogyan rostálták meg őket?

– Először is megnéztük, hogy ki mit tett le az asztalra. S azt is, hogy elfogadják-e az itteni körülményeket. Például azt, hogy keményen kellett dolgozni. Volt olyan is, hogy a szobrászok reggeltől estik ütötték a követ, hogy időben elkészüljenek a tervezett munkával. 

Ezt látták a falusiak is, és immár nem úgy tekintettek rájuk, mint fura művészemberekre, hanem mint dolgos, kitartó emberre. S ugyanígy, látták, hogy naphosszat alkotnak a festők is.

– Tehát volt egy művészetet népszerűsítő szerepe is a tábornak?

– Mindenképpen.

– Mi volt a szárhegyi művésztelep programja?

– Hát elsősorban a szabadság. Az alkotói szabadság. Mindenki azt tette, amihez értett. Annyi volt a megkötés, hogy a telepnek kell hagyni egy munkát az egyhavi termésből. Nagyon tartalmas volt. Mindenki az egyéniségének megfelelően alkotott. A figuratív mellett megfért a nonfiguratív is. 

– Nagybánya hatását említette. Teret kapott a plain air is? 

– Természetesen, de nem volt elvárás.

– A telep működése alatt nagyon sok alkotás gyűlt össze, ez a reprezentatív anyag a hazai képzőművészeti élet utóbbi ötven évének keresztmetszetét adja…

– Ez így van, és éppen ez vezette Lajost arra, hogy a kastélyt restauráltatta. Először a kapubástyákat, hogy ott kiállítást lehetett rendezni. Utána újraszületett a lovagterem, s azt úgy tervezték meg, hogy a tetőtérben a grafikai anyagot helyezték el, a nagy teremben – amely számos más funkciónak is megfelelt – ki lehetett állítani a nagyméretű alkotásokat. Nagyon célirányosan tervezte. 

– A rendszerváltás után hogyan alakult a tábor sorsa?

– Kezdetben folytattuk a korábban elkezdett munkát, annyi különbséggel, hogy most már nyithattunk külföld felé is. Aztán jöttek a fiatalok, más elképzelésekkel, bekövetkezett a frissítés. A tábor nyitott lett, színes.

– Jobb vagy rosszabb?

– Másabb. Nehéz lenne megítélni, hogy mi az értékes, mi a maradandó. Azt majd az utókor dönti el. Csínján kell bánni az értékítélettel.
– Szárhegy katalizátorként hatott a képzőművészeti életre, számos alkotótábor jött létre mintájára.

– Igen, létrejött Alfaluban a Vad­árvácska, tábor működik Bál­vá­nyos­fürdőn és Borospatakon.

– Visszatérve Szárhegy és Nagybánya kapcsolatára: Nagybánya tette egyetemessé a magyar piktúrát. Az impériumváltás változást hozott a nagybányai iskola életében is, számos művész kirajzott onnan, alkotótelepeket hozva létre például Kecskeméten, Gödöllőn vagy Baján. Rudnay Gyula a posztnagybányai stílus egyik jelentős képviselője volt, Miklóssy Gábor, a kolozsvári főiskola egyik meghatározó tanára pedig az ő tanítványa volt, az ő látásmódját vitte tovább és pedagógiai módszereit alkalmazta. Tehát áttételesen az önök nemzedéke Rudnay-tanítvány.

– Ha kirostáljuk például a szocreál munkákat, nagyon-nagyon komoly és mély alkotások születtek akkor is.

– Ciupe Aurél rektorról, aki maga is megfordult Nagybányán, mesélte egyik tanítványa, hogy néha vasárnaponként meghívta ebédre, s ebéd után elővette a szekrények mögül párizsi impresszionista munkáit. Ez is a tanítás, nevelés egyik módja…

– Ha megengedi, elmesélem egyik meghatározó, ugyancsak Nagybányához köthető élményemet: a vásárhelyi iskolában az volt a szokás, hogy minden évben egy hónapot kivittek a plein airbe. Tábori körülmények között laktunk, a szabadban dolgoztunk. Kivonultunk. Ha még egyszer újra kellene csinálni, százszor újracsinálnám. Annyira jó volt, annyira hasznos volt. No, és ez már nagybányaiságot tartalmazott. Kinn, a plein airben, kinn festettél.

– Ráadásul közösségkovácsoló szerepe is volt, együtt lehettek a diáktársakkal meg a tanárokkal, nem iskolai keretek között. Amolyan közvetlenebb mester-tanítvány viszony alakulhatott ki.

– Nagyon megtisztelő volt, hogy együtt dolgozhattál Nagy Pállal, Incze tanár úrral vagy Barabás Pista bácsival. Vagy Olariuval. Tehát a hónuk alá vettek, mellettük dolgozhattunk, láthattuk, mit és hogyan csinálnak.

– Az 50 éves évforduló lehetőséget ad megmutatni a tábor jelenlegi életét, de azt is, amit az első 25-30 évében fölhalmozott.

– Éppen ezért kíváncsian várom a Szárhegy 50 kiállítást a Csíki Székely Múzeumban.