Vietnámi utunk egyik legszebb napja a Mekong-folyó deltájában telt. A Mekong valahol a Himalájából ered (nem tudjuk pontosan, hol) és hosszú út, több mint 4000 kilométer megtétele után Vietnám déli részén ömlik a Dél-Kínai tengerbe. Deltája hatalmas termőterületét az ország rizsestálja vagy éléskamrája néven is szokás emlegetni.
Csónakkal jártuk be a vidéket, pontosabban egy pici részét, a sárgán hömpölygő vízen. Körülöttünk mangroveerdők, ültetvények, madárrezervátum, és cölöpokre vagy magasabb területekre, néhol még ladikokra is épített házak, falvak kísértek. 

A látogatásokat még a parton kezdtük. Egyik városban a selyemkészítés rejtelmeibe vezettek be. Persze, láttuk még máshol is, Kínában sokkal alaposabban, ráadásul nekem gyerekkori emlékeket idézett, mert egykoron nekem is voltak hernyócskáim, melyeket eperfalevéllel etettem, gömbölyödtek is rendesen, begubóztak, ahogyan kell, aztán újra kirágták és szaporodtak, ettek, piszkítottak, mígnem olyan sokan lettek, hogy már nem fértek és vagy selyemgyár kellett volna, ahova beadjam, vagy, és ezt tettem fejetlenül, magam próbáltam meg legombolyítani. Ezzel ért véget a tudományom, és sosem lett saját selymem. Annál jobban értékelem a valódit. Ott ráadásul egyéb titkokra is fény derült. Nevezetesen: a bambuszból is gyártanak selymet, igaz, hogy műselymet, de attól még dicsérték. És mi vásároltunk lelkesen. Gyönyörű sálakat, fürdőköntöst és csodatörlőt, ami minden piszkot felszív. Bevallom, még nem mertem itthon kipróbálni.
Az egyik falucskában asztalhoz ültettek, sok finom gyümölccsel kínáltak és ősi hangszereket mutattak be, illetve azon játszottak és énekeltek is. Leginkább a gitárhoz hasonlítottak, de volt henger alakú is, amit lefektetve használtak. Érdekességként említem, hogy épp a tavaly találtak meg arrafelé egy 2000 éves, szarvasagancsból készült húros hangszert, amely hasonlít a ma is használatos k’nihez. A produkció után természetesen adakoztunk, mert bizony nagyon nehéz arrafelé az élet. És különben is azért zenéltek, etettek.
Arrább az egyik faluban a kakaóbabot láttuk természetes formájában, valami présfélét is, aztán a kakaóport és a csokit, amit készítenek belőle. A csoki finom volt. Szinte mindegyik a mifelénk keserűnek ismert aromájának és színének felelt meg. Ízesítéséhez mandulát, narancsot, fahéjat használnak. 
Nagyon érdekes volt a kókusz felhasználásáról megtapasztaltak is. Ez különben minden alkalommal elbűvöl. Nemcsak azért, mert szeretem a kókusz ízét, azt, amelyet mi ismerünk, mert a levét például nem igazán kedvelem. Ami elragad, az a héjából készült sokféle apróság, a csodálatos kézműves termékeik: ragyogó színekkel, jellegzetes motívumokkal gyönyörűen festett tálkák, apró mokkás kanálkák, előételes villák. Mindezekkel jól megpakolva távoztam. 
És a napunk még nem ért véget. Előttünk gasztronómiai élmények és Buddhák.