A JAM időszakban egy nővérképző főiskolával kötöttünk szerződést a hallgatók szórakoztatására. A Rudas László utcai klubban sokrétű élet folyt, matracokat raktunk le, amiket már délután borosüvegekkel lehetett lefoglalni. A „szingliket” egymás mellé ültettük, évekkel később is találkoztam olyan párokkal, akik ott jöttek össze. Főleg én írtam a számokat, s az énekes is én voltam, egy Szépfy Gábor nevű srác dekorációként festékes üveglapok összenyomásával, absztrakt formákat vetített a falra. A Születésünk című számom mellé az akkor népszerű Helga című felvilágosító filmből vágtunk be részleteket. A kollégium igazgatója saját házi pálinkáját árulta a büfében, a másik teremben művészek állították ki képeiket. Az akkori politika is néha „beköszönt”, Bari Károly cigányköltő például egyszer mutogatta a rendőri atrocitás során szerzett véres nyomokat a hátán. Ennek az idillnek hamar vége szakadt, a KISZ-nél feljelentettek minket, s nekünk menni kellett. Utódunk már ’slágerzenét’, Chicagót és Blood, Sweat&Tearset nyomott.
Az együtt töltött évek mindegyikünk életére hatással voltak. Laci, aki akkor már Leslie Mandoki névre hallgatott, a Dschinghis Khan sztárjaként csinált karriert, s később olyan hírességeknek lett producere, mint Engelbert Humperdinck. 1990-ben Münchenben jöttünk össze ismét. E találkozótól reméltem segítségét, hogy kiemelkedhessek ebből a névtelen, külföldet járó, vendéglátóban dolgozó tömegből. A fogadtatás vegyesre sikerült. Leslie éppen nem ért rá, de megkért, hogy menjek el Engelbertért, aki igen mérges volt, hogy nem a producer fogadta. A feszültség később oldódott, egy forgalmi dugóban ácsorogtunk, s meghúzta hosszú göndör hajamat: „Nekem is ilyen volt!” felkiáltással. Mire megérkeztünk, jó barátok lettünk. Egy nevet is akasztott rám a 007 ügynök mintájára: „00-George”. Egy lépcsőn kellett lemenni a stúdióba. Leslie állt a lejárat alján, s a már összegyűlt közönség élén igazi showman módjára fogadta a világhírű vendéget: „Hölgyeim és uraim, az egyszeri és megismételhetetlen Engelbert Humperdinck.” Engelbert megfordult, s – kicsit az előző fogadtatást kifigurázandó – ismételte meg: „Hölgyeim és uraim, az egyszeri és megismételhetetlen, legjobb barátom, 00-George.” Jóllehet a jelenlévők közül már többeket ismertem, de ez volt az igazi bemutatkozásom a lemeziparban.
1991-ben még egy svájci szerződésemnek tettem eleget, s az év májusától érkeztem vissza Münchenbe, s munkához láttunk. Az Ariola lemezkiadó kérésére egy Gipsy Kings-stílusú bandát hoztunk létre Gipsy Vagabonds néven. A névadó én voltam, én intéztem az ügyeket, zenészeket kerestem, s hamarosan egy lemezzel is kirukkoltunk. Az együttes első vendégénekese Paco de Lucía bátyja, Pepe de Lucía volt, de az Ariola igazgatója, Albert Czapski az én hangomba szeretett bele. Összeállt a csapat, s spanyol nyelvű rumbát játszottunk, s mi lettünk a germánosított Gipsy King. A lemeznek sikere volt, s a német televízióban is számtalanszor felléphettünk. Leslie közben saját lemezeket is felvett, mint az Out of Key …with the Time, vagy a People, s 1973-ban ismét berobbant a német médiába, s ettől kezdve számítjuk a ManDoki Soulmates zenekar sikereit. A zenekar felépítésében nekem is fontos szerep jutott: hasznosan kamatoztathattam kreatív kommunikációs képességemet és formabontó stílusomat. A közös munka során Steve Lukather LA Steak-house stúdiójában vettem fel gitárt, amikor a dalon Bobby Kimball már énekelt. Ez vezetett közvetlenül a „TOTO 99” újraegyesüléséhez.

(Folytatjuk)