Hubay Jenő, a híres hegedűművész-zeneszerző művészete mindig foglalkoztatott. 1997-ben a Hun­garotonnál magam is sokat dolgoztam a Mester műveit közreadó összkiadáson, aminek minden egyes darabja az újdonság erejével hatott a zenebarátok körében.

A szeptemberi – előző részben vázolt – dalkoncert s az Emlékmúzeumban rendezett kiállítás ráirányította a figyelmemet Hubay életművének sokszínűségére. Arra ösztökélt, hogy a polc tetejéről levegyem Haraszti Emil Hubay Jenőről írt monográfiáját. A kötetet néhány éve vettem egy antikváriumban, de a feledés homályába merült. A könyv igazi meglepetéssel is szolgált: jóllehet 1913-ban adták ki, az első lapra a korábbi tulajdonosa beragasztotta a zeneszerző gyászjelentését 1937-ből. E gondoskodást elődöm folytatta: gyöngybetűkkel egészítette ki az egyes részeket, s nem titkolta el sokszor véleményét sem.
A szép kiállítású munka tehát 1913-ig követi Hubay életútját: lapjain egy nagy ívű pályakép bontakozik ki. Tudását édesapja, Huber Károly hegedűművész alapozta meg, Berlinben Joachim Józsefnél tanult. Művészként bejárta Európát, Algériába is eljutott, s minde­nütt öregbítette a magyar zene hírét. Lenyűgöző a híres zeneszerzők listája, akikkel kapcsolatban volt, a teljesség igénye nélkül: Saint-Saëns, Liszt Ferenc, Goldmark Károly, Brahms, Massenet, Vieuxtemps. Az utóbbi a Brüsszeli Konzervatórium hegedűszakának vezetőjeként szerzett hírnevet. Hubay még megható búcsút vehetett Algírban az agg mestertől, a modern francia hegedűiskola megalapozójától, aki őt javasolta utódjául a brüsszeli tanszak élére. Igazi nóvum volt, hogy 23 évesen tölthette be Hubay e pozíciót. A belga fővárosban kezdte megszokni, hogy igen furcsán ejtik a nevét: „Monsieur Übé”.

Hírességek, koronás fők keresték társaságát, viszont ő hazavágyott. A messzi távolban is számos magyarral, többek között Zichy Mihállyal, Munkácsy Mihállyal, Türr István tábornokkal tartotta a kapcsolatot. Nevét már korábban magyarosította, példáját testvére, később édesapja is követte. 1884-ben tért haza a Zeneakadémia hegedűtanszakának élére. Munkája korszakalkotó volt, az intézményt bekapcsolta az európai zenei élet vérkeringésébe. Úttörő munkát végzett a kamarazene területén is, tanítványai széles karriert futottak be a világban. A növendékeinek fotóit nézegetve impozáns a névsor. Szigeti József volt a leghíresebb, aki Bartók műveinek népszerűsítéséért tett maradandót. Vecsey Ferenccel később egy intrika miatt megromlott a kapcsolata. A harmadik tanítvány, akiről újabban nagyon sokat beszélnek, Geyer Stefi volt, aki Bartók Béla múzsájaként, reménytelen szerelmeként vonult be a magyar zenetörténetbe.

Hubay Jenő életútját mindenki ismerte és elismerte. A két világháború között a magyar zenei élet egyik legbefolyásosabb személyisége volt, a Zeneakadémia igazgatói posztját is betöltötte. A késő romantika képviselőjeként viszont már nem tudott azonosulni az új szellemmel, Bartók és Kodály művészetével, viszont nem is gátolta pályájukat.
A háború után csend vette körül. Ezzel kapcsolatban az előző részben megszólaltatott zongoraművész-zenekutatót, Szabó Ferenc Jánost idézem: „1945 után a Hubay-életmű jelentős részét elhallgatták, ami összefüggött a muzsikus-zeneszerzőnek a két világháború között betöltött közéleti szerepével. Számos olyan műve van, ami az ötvenes években nem kerülhetett koncertpódiumra, erre példa a koncerten is elhangzott – Reményik Sándor versein alapuló – Végvári-dalok ciklus, a darab a Trianon utáni traumát dolgozza fel.”