Márkos András szobrászművész, a két szé­kelykeresztúri Petőfi-szobor alkotója A költő arcképe címmel közölt írást az Utunk 1969. július 25-i számában. A népszerű művész és remek tollú művészeti író meghatározással indítja eszmefuttatását: „A művészi arckép általában mindenkor kompromisszum két ellentétes törekvés közt. Egyik az ábrázolandó személyiség, a másik az alkotói egyéniség érvényesülni akarása. A jó arckép e két tendencia kiegyensúlyozása, szerencsés összeötvözése.” Mikor e sorokat papírra vetette, már túl volt két monumentális Petőfi-szobra megmintázásán: az első 1948-ban készült el a Magyar Népi Szövetség megrendelésére, Szentegyházán öntötték ki vasból, majd hosszú évekig a helyi múzeumban őrizték, mígnem az alkotás büsztrészét fel nem avatták Keresztúron, a költő nevét viselő iskola előtt; a második szobra is avatásra készen állt öntésre, avatásra, de csak 1973-ban – a művész korai halála után – avathatták fel a városka főterén. Ezek ismeretében elhihetjük neki, mikor azt állítja, hogy „különösen nehéz feladat olyan erőteljes egyéniség, mint Petőfi alakjának művészi megfogalmazása, mert a két lehetséges véglet hangsúlyozottabban jut érvényre, ráadásul pedig a hiteles dokumentáció is elég hiányos. S éppen a viszonylag hiányos tárgyi anyag teszi lehetővé egyrészt, hogy a kor ízlése, szelleme döntően beleszólhasson az arc meg- vagy átformálásába”.

Példaként Orlai Petrics Soma – „aki rokona is, iskolatársa is Petőfinek” – munkáit hozza fel, ugyanis „ahány arcképet festett róla, majdnem mind más és más”. Márkos szerint „lehet, egyesek ezt azzal magyaráznák, hogy a festő tehetsége nem állott arányban a feladattal, másrészt azonban a korízlés és korszellem is olyan erős tényező, mely akarva-akaratlan a festő egyéniségén keresztül hatva megdolgozza a valóságot, átfaragtatja a maga képére a »tárgyi tényanyagot«”. Másik példája Barabás Miklós, „a múlt század nagy képíró krónikása”, aki „kétszer is lerajzolta, egyszer 1845-ben, s másodszor 1848-ban”.

Érdemes bővebben idézni Márkos írásából: „Ezekkel a képekkel úgy voltam, hogy a biedermeier túlretusált fényképszerű megszépítő látásmódja miatt nem nagyon hittem a művésznek, annál inkább, mert a kettő közt is van különbség. S ezt a különbséget ismét csak a korszellem és ízlés hatására vezetem vissza. A múlt század első felének képzőművészeti kifejezésmódja, a rokokóból kifejlődött biedermeier, mely a romantikával fokozatosan átitatódik, tárgyában népi ízekkel gyarapodva, egy nemzeti romantikus látásmódhoz vezetett. Az irodalom nemzeti megújhodásának képzőművészeti kísérőjévé válik a Bihari-féle verbunkoskultusz unokatestvéreképpen, mintegy libasorban egy-egy lépéssel elmaradva az irodalom mögött. A forradalmi mozgalom föllendülésével a nemzeti romantikus vonások megerősödnek, de nem kapcsolódik hozzá egyfajta népi realizmus – mint az irodalomban –, hanem megmarad a retusálási készség, de átformálva, a forradalom hőseit idealizálva. Nos, Barabás 1848-as Petőfi-képe már tükrözi ezt, »szebb« is a költő, mint három évvel azelőtt. Petőfi Debrecenben, ahogyan Orlai Petries 1844-ben megfestette, szintén ilyenféle megszépítés eredménye”.

De lássuk, mi a véleménye erről magának Barabás Miklósnak, akinek szavait Egyed Péter filozófus idézi a Fényes pillanatok Barabás Miklóssal című tanulmányában, amely a Jánó Mihály művészettörténész által szerkesztett Eszmény és hasonlatosság című kötetben jelent meg (Pallas-Akadémia Könyvkiadó – Székely Nemzeti Múzeum, 2010). Egyed vázolja a kontextust: „…1849 végén gróf Zichy Károly az osztrák minisztériumtól gróf Batthyány Lajos (az első felelős magyar miniszterelnök, vértanú) Barabás által festett egész alakos képének kiadatását kérte. A nemzeti érzület és kedély lehetséges megzavarodása származhatott volna ebből – vélte a rendőrfőnök, Prottmann az ő aggodalmas szent animizmusában.” Ezután idézi Barabás Miklós, aki önéletírásának második kötetében írja ennek kapcsán: „ugyan csak nevetséges fogalma van Batthyányi arczképéről az osztrák minisztériumnak, mert mit használ neki, ha a grófnak 200 arczképe helyett csak 199 képmása lesz. Ha ezt a képet meg is semmisítenék, még három egészen hasonló arczképe van külföldön, melyet ugyancsak én festettem. És az utókornak teljesen mindegy, tökéletesen hasonlít-e az egyik arczkép a másikhoz. Hány ezer képe van a Megváltónak s hasonlít-e ezek közül kettő is egymáshoz? És vajon hasonlít-e egyetlen egy is a valósághoz? Még ha Batthyányinak egyetlen képmása sem maradna meg, az industria teremt magának újat, s az utókor elfogadja azt valódinak, mert az ő alakja a vértanúsággal van összeforrva.” Egyed szerint „Barabás tehát egy meglehetősen bonyolult összefüggésrendszert állított fel, amelyben a képmás, a valóság, az eszme és az interpretáció ama legfontosabb elemek, tényezők, amelyek a teremtés, a létrehozás folyamatában egy négyelemű mátrixként a végeredményt meghatározzák…”

Visszatérve Márkos András eszmefuttatására: szerinte „Munkácsy Mihály Petőfi búcsúja a szülői háztól című ifjúkori képe realisztikus tárgyi elemei mellett a rokokó kecses kontraposztos beállításával, a drapéria kezelésével inkább sugallja a kor levegőjét és Munkácsy temperamentumát, tájékozottságát a népéletben, mint Petőfi egyéniségét”.
Mint írja, a Petőfi-ábrázolások terén fordulópontot képez a szabadságharc leverése. „A közízlésben kialakul egy furcsa légkör: a tragédia sötét színei, az elfojtott szabadság, a visszataszító valóság, s ugyanakkor egy rózsaszínes-romantikus retusálási készség képeken és lelkeken, a népi forradalom és szellem érvényesülése helyett egy nosztalgikus népieskedés, tartalmát vesztett gesztus. A magyar nóta »édesbús« hallgatóinak, szóval a giccsnek táptalaja.” Példaként Madarász Viktor – akit amúgy „derék festő”-nek tart, és nem kételkedik őszinte érzéseiben, „s van híre is, neve is műtörténetünkben”, Petőfi halála című képét említi, giccsnek minősítve azt. „De mivel a közízlés és közhangulat olyan, amilyen, fölkapják, olajnyomatban sokszorosítják, széles publicitást kap. Erről a Petőfiről bátran elmondhatjuk: semmi köze a valósághoz, Guido Reni édeskés Madonnái inkább rokonai, mint a forradalmár költő.” Márkos szerint annyira eluralkodott ez a közhangulat, hogy „Petőfi igazi alakjának művészi megformálását egyelőre lehetetlenné is teszi.” 

Folytatjuk.