Ha megérintesz egy li­picai lovat, a tör­té­nelmet érinted meg – idézte találkozásunkkor Frank Westerman gondolatát Rom­feld János nyugalmazott agrár­mérnök, akinek egész élete a lovakhoz, főleg a lipi­caiakhoz kötődik. Mi is e ne­mes fajta miatt kerestük fel a szakembert, akinek nemrég megjelent hiánypótló könyve is a fenti idézettel kezdődik – de erről majd később. Isme­retségünk egy levéllel kezdődött, amelyet a hagyományos nevek levédetésével kapcsolatban írt – reagálva a pálinka név­hasz­nálatáról szóló cikkünkre és felhívva a figyelmünket arra az analógiára, hogy a lipicai lófajta névhasználata kapcsán is nemzetközi vita bontakozott ki még évekkel ezelőtt. Ausztria kezdetben egyedüli igénylőként szerette volna levédetni a lipicai meg­nevezést, arra hivatkozva, hogy a ménest eredetileg a Habsburg Birodalom alapította. Ezt azonban a nyolc utódállam megfellebbezte, hiszen a fajtát már a 18. századtól mindegyik országban hagyományosan te­nyésztették.
Végül az UNESCO kor­mányközi bizottsága mind a nyolc országot jogosultnak is­merte el a névhasználatra és az örökségre, így ma beszélhetünk például magyar­országi vagy romániai lipicairól is. Az UNESCO 2022-ben a li­picai lófajtát, valamint annak hagyományos tenyésztési mód­szereit és kulturális örökségét az emberiség nemzetközi szellemi örökségének nyilvá­nította – Ausztria, Bosznia–Hercegovina, Horvátország, Magyarország, Olaszország, Románia, Szlo­vákia és Szlo­vénia közös fel­terjesztése alapján.

Quo vadis, lipicai?

A lipicai ló több száz éves története a Habsburg Biroda­lom fénykoráig nyúlik vissza. A lipicai ménest II. Habsburg Károly főherceg alapította 1580-ban azzal a céllal, hogy kielégítse a császári udvar el­várásait egy jellegzetes ló tenyésztésére, amely nem igé­nyes, de kitartó, sok ener­­­­giával rendelkezik és ele­gáns. Az alapításkor leszö­gezték: „itt a legjobb lovakat tenyésszék, melyek a császári udvar számára lesznek elő­vezetve. A legkiválóbb és a legtűrőképességűek legyenek. Kemény és köves talajon jár­janak, ott, ahol kevés fű nő.” A ménes alapításának köz­pontja Lipica helységre esett a Sežana-fennsíkon, a Karszt-hegységben, Isztriában, a mai Szlovénia területén, kö­zel 400 méter tengerszint fe­letti magasságon, kemény, kö­ves, szikes talajon, az Adria közelében. 
A lipicai ménes alap­állo­mánya spanyol típusú lovakból állt, amelyek akkoriban domi­nálták az európai szcénát a reneszánsztól a felvilágosodás koráig. A spanyol lovak mel­lett a fajta kialakításához hozzá­járultak a német típusú spanyol lovak, a frederiksburgi, a nápolyi, a karszti, az arab és az akkoriban híres moldvai lovak.
A fajta híres volt ele­ganciájáról, harmoni­kus moz­­­gá­sáról és tanulé­kony­sá­gáról, mely tulajdonságok ma is jellemzik e paripákat. Romfeld János szerint a lipi­cai nem csupán egy fajta, hanem kulturális örökség is. Beszélgetésünk során a ló­tenyésztés jelen helyzetével kapcsolatban morális kérdé­sek is felmerülnek. Mint meséli, a lipicai lovak évszá­zadokon át saját nevükön vol­tak ismertek. A modern nyil­vántartási rendszerben a lovakat viszont már a mikrocsip sorszáma alapján igazolják. Az évszázados gyakorlat fel­hagyásával, „túldigitalizált” vi­­lá­gunkban szerinte a lovak „elszemélytelenítésével” szembe­­sülünk. Ennek kapcsán egy levélváltásra is sor került Romfeld János és a hatóság között. Előbbi jelezte, hogy a mikrocsipek sorszámai mellett a lovak nevét is célszerű lenne használni a továbbiakban is, hisz az azonosításnál használt mikrocsipek kizárólagos alkal­mazása véleménye szerint vi­tatható: „Egy állat neve sokkal többet mutat az egyedről, mint egy tizenöt jegyű szám.”
Miként az embereknek, úgy a lovaknak is van ne­vük, és aszerint vannak törzs­könyvezve is.
– A ló nevében ott van a tör­ténelem, a vérvonal, az ember és állat közötti kap­csolat. A gazda a neve után ismeri meg a lovait, a lovak mikrocsipjeinek a sorszámát nem jegyzi meg az ember. Ha csak számokat látunk, elvész a kultúra. A történelem nagyjainak lovait is a nevük alapján ismerjük: Incitatus – Caligula, Bukephalosz – Nagy Sándor, Marengo – Bonaparte Napóleon, mert ezek többek, mint nevek, ők történetek. Ha elhagyjuk a neveket, a kulturális emlékezetet tö­röl­jük ki – és mi marad? Egy adatbázis. Be kell vallanom, a jövőt sötétnek látom – jegyezte meg a gazda.

Hippológia

Visszatérve majdnem a kály­hához, Romfeld János felidézi: a rendszerváltást követően a fogathajtásban a furioso-north star félvér lófajtával értek el sikereket, de amint lehetősége nyílt rá, beszerzett két ki­selejtezett, de tenyésztésre még alkalmas lipicai kancát a szombatfalvi ménesből. „Idős kancák voltak, de még alkal­masak, és nagyon jó vérvonalból származtak.”
Hogy hiteles legyen a tiszta vérű tenyésztés, né­hány elkötelezett lipicaite­nyész­tővel megalapították a Romániai Magán Lipicailó-tenyésztők Egyesületét. Meg­nyitotta az egyesület lipicaifajta-méneskönyvét, amit húsz éven keresztül vezetett. Az egye­sület tagja lett a Lipizzan International Federationnak (LIF), így lehetősége nyílt meg­látogatni az összes állami ménest és több magán­te­nyészetet. Két évtized után kudarcként élte meg, hogy a román állami hatóság, az Országos Állattenyésztési Ügy­nökség (Agenția Națională pentru Zootehnie – ANZ) fel­függesztette a méneskönyv ve­zetésének jogát.
– Sajnálatos, hogy Romá­niában a lófajták magán­te­nyésztését érdektelenség övezi, kö­zöm­bösen kezelik, hisz az országban egyetlen tra­di­cionális lófajtának sincs immáron tenyészegyesülete – jegyzi meg keserűen.
Viszont büszkén fűzi hoz­zá, hogy az országos egyesületük – amelynek tevé­keny­sé-
gét 2023-ban felfüg­gesztették – összesen 250 ta­got számlált, évente 80–100 kö­rüli volt az aktív tenyésztők létszáma, és összesen 1400 csikót re-
gisztrált az öt kiadott te-
nyészkönyvbe.
– Személyesen jártam az or­szá­got, a csikókat a születésük után hat hónappal kellett billo­gozni. Ez biztosította, hogy az anyjuk mellett nőjenek fel, és ne legyenek visszaélések – ecsetelte.
Hiánypótló kiadvány

– A hatóságok lófajták tenyésztése iránti közönye kész­tetett arra, hogy kutassak a dokumentumok között, és megírjam a lipicai lófajta tör­ténetét, annál is inkább, mert az átlagember nem sokat tud róla – jön a válasz arra a kér­désünkre, hogy mi késztette könyve megírására.
Romfeld János három éven át dolgozott az idén megjelent, A Lipicai ló Romániában cí­mű köteten. Ez az első és máig egyetlen átfogó mono­gráfia, amely a fajta romániai – valójában erdélyi – vonalát dol­gozza fel. A kötet a kezde­tektől napjainkig követi a vér­vonalakat, bemutatja a fogarasi ménes 1874-es alapí­tását, majd a román állami újjászervezést 1920 után.
– A mai fedezőmének törzs­könyvét egészen 1787-ig vissza lehet vezetni – ezt a folytonosságot akartam meg­mutatni – mondja.
A könyvben külön fejezet foglalkozik a Romániai Magán Lipicailó-tenyésztők Egye­sületével, amelyet 2003-ban Gyer­gyószentmiklóson alapí­tott, de van szó történelemről, méneskönyvekről, kiemelkedő, eredményes lovakról, és minő­ségi fényképek is helyet kaptak a kiadványban, me­lyek jelentős pillanatokat örö­kítettek meg. Tartalmas, az érdeklődő számára minden igényt kielégítő könyv látott napvilágot.

Visszarendeződés

Szóba kerül, hogy az utóbbi években a magántenyésztés háttérbe szorult. A hatóságok 2018-ban megszüntették az egye­sület hivatalos akkredi­tá­cióját, és az állami hivatalhoz vonták a törzskönyvezést.
– Papíron az állam végzi, a gya­­korlatban viszont senki. A te­­­nyésztők elbizonytalanod­tak, a támogatások elmaradtak, és a rendszer újra bürokratikus lett. Visszatértünk a ’90 előtti idők­höz – állapítja meg.
Ma Romániában két állami lipicai ménes működik – Fo­garason és Bethlenben –, míg a magántenyésztés szinte tel­jesen megszűnt. Hargita me­gyében alig öt-hat gazda foglalkozik lipicaival.
– Pedig az emberek sze­retik, mert gyönyörű, szelíd és megbízható. A fiatalokat is ér­dekelné, csak nem látják benne a jövőt, és enélkül hagyomány sincs – mondja Romfeld. 
A csa­ládi gazdaság mé­nesében je­lenleg 14 lipicai ló van. Romfeld János a farm vezetését átadta a fiainak.
– Most már ők viszik a gaz­daságot, én csak segítek, tanácsot adok. De mindennap kijövök a lovak közé, megsimogatom őket. Nélkülük nem tudnék meglenni.
A család büszkén őrzi ezt a nemes fajtát, amelyet Romfeld szerint nemcsak esztétikai értéke, hanem jelleme is különlegessé tesz.
– Okos, kiegyensúlyozott, ugyanakkor büszke állat. A lipicai tudja, hogy kinek dolgozik – mondja.
Az utóbbi években főként turisztikai célra, lovas kirándulásokra hasz­­nálják a paripákat.

A ló hátán civilizációk születtek

A szénázó lovakban gyönyör­ködve, ahogy fogyatkozott a bála, úgy jutunk mi is be­szél­getésünk végére. Rom­feld János még elgondolkod­va hívja fel a figyelmünket:
– A ló hatezer éve az ember társa. Nélküle nem létezne civili­záció: ő szántott, ő húzta a kocsit, és ő vitt háborúba és békébe egyaránt. Ma már a lélek gyógyításában is je­lentős szerepe van. Nem vé­letlen, hogy a lovas terápia is egyre elterjedtebb. A ló a ter­mészethez való vissza­kap­csolódást jelenti. Aki lovak közt él, az emberibb marad.
– És mit üzenne a fiataloknak? – tudakoltam. 
– Ne féljenek a lovaktól, mert a ló az ember tükre. Ha tisztelik, visszatükrözi a jó­ságot. A lovakhoz köze­led­ni annyit jelent, mint visszatalálni önmagunkhoz – jött a válasz.

Fülek közötti világ

Romfeld János munkássága és könyve egyaránt arról szól, hogy a lipicai ló nem pusztán egy tenyésztett fajta a sok közül, hanem maga az élő történelem, legalábbis annak egy része. Fehér színű – lovasberkekben szürke –, büszke tartású emlék a császári múltból, amely ma is megtanít a kitartásra, a harmóniára és a hitre, hogy érdemes őrizni azt, ami érték.
– Ülni a császári páholyban és látni tizenkét lipicait, amint Strauss zenéjére táncolnak, az ember szinte a múltban érzi magát, felemelő hangulatban. A világot szebbnek lehet látni a ló két füle között – ezt az érzést nevezem szabadságnak – idézi fel búcsúzáskor a bécsi spanyol lovasiskolában szerzett élményét Romfeld János.

A lovak bűvöletében: A nyugalmazott Romfeld János neve Gyer­gyóban egyet jelent a lipicai lóval – aktív mindennapjait leginkább családja és a lovak társaságában tölti. 1942. október 3-án született Gyergyószentmiklóson, Gereöffy Julianna és Romfeld László gyerme­keként. A szülővárosában végezte közép­iskolai ta­­nul­mányait, majd a kolozsvári Mező­gaz­dasági Egyetemen szerzett agrár­mérnöki diplomát 1965-ben. Már ekkor tudta, hogy életét a mezőgazdaság, azon belül is az állat-
tenyésztés fogja meghatározni.
Kezdetben a gyergyószárhegyi Állami Gaz­daságban dolgozott, ahol 1965 és 1970 között farmvezetőként kereste kenyerét. Itt kapta első szolgálati fogatát, és ez az élmény végleg meghatározta a lovakhoz fűződő viszonyát.
– Akkoriban még alig volt autó, lovas­ kocsikkal jártuk a tanyákat. A ló lett a munkatársam, a segítőtársam mindenben – em­lékezik vissza.
Tevékenykedett a brassói Burgonyakísér­leti Állomás fajtaelismerő mérnökeként, majd a Gyergyói Növényvédelmi Központ körzeti felügyelője lett. 1979-től több mint másfél évtizeden át a Gyergyóalfalvi Lenipari Vállalat igazgatójaként dolgozott, később pedig ala­pítója és elnöke lett a Gyergyószentmiklósi Mezőgazdasági Társaságnak. 1997 és 2000 között a város alpolgármestereként se­rény­kedett főleg a mezőgazdaság, a közösség és a vidéki élet fejlesztéséért.
Társadalmi szerepvállalása is fárad­ha­tatlan munkásságról árulkodik. Tíz éven keresztül, 1973-tól a méhészegyesület elnöke volt, később a gyergyószentmiklósi Síegylet vezetője lett. Aktívan részt vett a helyi és megyei RMDSZ munkájában, valamint a Romániai Magyar Gazdák Egye­sülete (RMGE) országos vezetőségében. Alapítója és elnöke volt a Romániai Mezőgazdasági Gépkör Egyesületének, majd 2003-tól egészen 2023-ig a Romániai Magán Lipicailó-tenyésztők Egyesületének ügyvezető alelnökeként és a méneskönyv vezetőjeként dolgozott.
A lovak iránti elkötelezettség és szenvedély nemcsak a tenyésztésben, hanem a sportban is megmutatkozott: 1988-ban kettesfogat-hajtó, 1990-ben pedig négyesfogat-hajtó országos bajnoki címet nyert.
– Abban az időben sem volt egyszerű, de lelkesedésből mindent meg lehetett oldani. A lovak összekovácsoltak minket. A fo­gat­hajtásban az ember és a ló együtt lé­legzik, harmóniában vannak – mondja.