Siráz szellemiségét nem föltétlenül az iszlám uralja, sokkal inkább az irodalom és az iszlámmal ugyan rokon, de mégis sokban eltérő vallásos irányzat. Ráadásul egy egészen függetlennek a szülőhelye. Furcsának tűnhet ez a megállapítás, hisz Iránban járunk, csodálatos mecseteket láttunk, mégis, a város legfontosabb kulturális értékei más jellegűek.

Itt született és kis kitérő után itt élt a perzsa irodalom két legnagyobbja, Szádi és Hafiz. Mindkettő szúfi, azaz a szufizmus követője volt.

A szufizmus vagy szúfi út, ahogy még emlegetik, sokkal inkább élet- és szemléletmód, mint vallásos tanítási rendszer. Követői rendszerint iszlám hitűek, de ennek a misztikus jellegű tanításait és az iszlám ezoterikus igazságát hirdetik. Hívei Isten közvetlen, személyes megtapasztalása által próbálnak rálelni Isten szeretetére és megismerésére. Nem egységes rendszer: misztikus és spirituális tanai nagyon sokféle iskolához, rendhez és mesterhez kötődnek. A tanítók – hisz ők a legfontosabbak – utódokat neveltek, nevelnek ki, akikkel megtapasztalják Istent és tanításait. Haláluk után szentté lesznek, ami egyértelműen ellenkezik az iszlám hit tanaival, ahol nincs közvetítő Isten és ember között. A szentek szimpatikusak az egyszerűen gondolkodó iszlámhívőknek, ezért átkerültek a népi iszlámba is. A szúfiknak gyakran csodatevő hatalmat is tulajdonítanak.

A szúfi legfontosabb lelki gyakorlata Isten nevének és a Korán sorainak recitálása, illetve a tánc, ezt a kerengő dervisek meg az üvöltő dervisek esetében eléggé látványosan ismerjük. De vannak olyanok is, akik csak magukban mondják ezeket.

Legfőbb ellentét a szúfi út és az iszlám között, hogy az előbbi szerint Isten megismerhető egyéni tapasztalat útján, míg az utóbbi állítja, hogy csak a Korán, a saría, a helyes út (vallási, erkölcsi, jogi rend, útmutatás) és a hadisz (Mohamednek tulajdonított mondás, cselekedet, hallgatólagos jóváhagyás) tanulmányozásával ismerhető meg.

A szúfik büszkék függetlenségükre, amely a hatalomtól is elhatárolja őket. Talán ez utóbbi is magyarázza, miért pont ezt az iskolát követte a két legnagyobb sirázi alkotó, de Rúmi is, a harmadik perzsa nagyság.
Szádi 1213–1219 körül született Sirázban, és valószínűleg 1292-ben hunyt el ugyanott. Bagdadban járt egyetemre, majd nagy vándorút – egyben tanulmányi út – után Sirázban telepedett le. A tanító jellegű költészet és a misztika egyik legnagyobb képviselője, világirodalmi viszonylatban is. Márványsírja fölé impozáns mauzóleumot emeltek, amelyet rendszeresen látogatnak az irániak. Előtte kert, amelyben székek állnak. Ottjártunkkor is előadásra készültek.

Háfiz 1325 körül született, és 1390-ig élt, sokan a perzsa irodalom csúcsának tekintik. Világirodalmi jelentősége is hasonló. A jelenlegi mauzóleumot André Godard francia régész és építész tervezte az 1930-as évek végén, a sírhelyet egy emelvényre állították, és rózsakertek, csatornák és narancsfák veszik körül. Mellette a bronz mellszobra is helyet kapott. Belül Háfiz alabástrom szarkofágján két versének felirata látható. Több helyen is azt olvastam, hogy művei ma is a legtöbb iráni otthonban megtalálhatók. Olyan szeretet és ismertség övezi, mint egykor nálunk Petőfit, akinek a kötetét még nem is olyan régen mifelénk is szinte minden családban az asztalon vagy valahol máshol, de kézügyben tartották.

Nekem külön öröm volt, hogy a két költő sírját is meglátogattuk, mint az is, hogy bár estefelé volt, mindkét helyen nagyon sokan voltak. Háfiznál is, pedig ott nem volt semmilyen rendezvény. Ám sokan kellemes hétvégi programnak tartották a legnagyobb költőjük meglátogatását. Talán nem véltelenül születtek és éltek itt ezek a csodás alkotók.