– Két éve jelent meg Kitelepítés című regénye. Megjelenése óta hogyan változott a viszonya a könyvvel, mennyire távolodott el tőle?

– Már egy másfajta szövegformánál tartok. Írom a folytatást, de hogy mit jelent az, hogy folytatás, még nem tudom egészen pontosan. A szereplőknek egy része megjelenik ebben a következő könyvben is, de a leglényegesebb, hogy eltávolodtam attól a formától, amit a Kitelepítésben találtam meg – vagy ami megtalált engem a Kitelepítésben –, mert az egyszeri gesztus volt, olyan, mint egy performansz. Nem szabad megismételni, hagyni kell, hogy a maga terét hozza létre, hogy élje a maga életét és működjön szabadon, ahogy akar az irodalom univerzumában. A nagyon erős formában megírt prózai művek veszélye, hogy könnyen kiüresednek és formalistává válnak. Könnyedén lehetne tovább írni őket, mert a mondat ritmusa már adja magát. Amikor befejeztem a regényt, határozottan éreztem, hogy én ezt a formát magam mögött hagyom, nem fogom tovább csinálni, éppen azért, mert nagyon megtanultam. És az, amit az ember nagyon tud, mesterséggé válik, és ellenére lehet annak, hogy valamiféle frissesség jelenjen meg a szövegben.

– Tehát a forma újításával meg lehet őrizni a frissességet?

– Nincsenek receptek. Küzdelmek vannak, de amit biztosan tudunk mégis, az a munka, mert csak a szövegen belül érdemes a szövegről gondolkodni. Írás közben, a munka folyamatában. Amikor leülök megírni egy fejezetet az új könyvemhez, homályosan látok magam előtt egy utat, de a szöveg egész másképpen érzékeli ugyanazt. Akkor járunk jól – legalábbis az olvasó akkor jár jól –, ha a szöveget nem erőszakoljuk meg, hanem hagyjuk, hogy valóban a nyelv vizsgálja meg azt az ismeretlen valóságszeletet, ami felvetődött bennünk. A regény nem a valóság ismeretéből születik, hanem az ismeretlen valóság megismerésének vágyából. A szerző mindegyre a nem tudás pozíciójában találja magát. A nyelvi anyag, vagy ha úgy tetszik, az információk, történeti ismeretek, amelyeket összegyűjt egy fejezet megírásához, arra valók, hogy a nyelv megmozgassa őket, és valami olyasmit mutasson meg, amit nem tudhat, vagy korábban nem tudott a szerző. És persze az olvasó. A valóságérzékelésünk nem lezárt dolog, és nagyon sok irányba elmehet, és az író akkor érzi az egész testének a boldog vibrálását, amikor a szöveg beváltotta önmagát. Én ezt sokszor a szentség érzékelésével hozom összefüggésbe. Sokféle magyarázata van a szentnek, de tulajdonképpen fogalmunk sincsen, hogy valójában mit is jelent. A világegész érzékelésével, a külső és a belső összeérésével mindenképpen összefügg.  

– Íróként, költőként, dramaturgként és tanárként is a legfőbb kifejezőeszköze a nyelv, akár szóban, akár írásban. Hogyan különülnek el ezek a szerepek, és hogyan használja a nyelvet az író, költő, dramaturg és a tanár?

– Ezek mind-mind különálló szituációk. Különböző nyelvi terek, amelyekbe belépünk, valahányszor megszólalunk. Tanárként azt szoktam mondani, hogy a diákjaim arcából rakom össze az előadásokat. Az előadótermekben is törekszem arra, hogy ne valamiféle általam birtokolt és kontrollált tudással erőszakoljam meg a hallgatóimat, hiszen éppen azért jönnek az egyetemre, hogy részesüljenek valami közös ismeretlenben. A tudás talán leginkább arra való, hogy a közöttünk lezajló, élő beszélgetésekhez nyújtson támpontokat. Belépni az ismeretlenbe csak úgy lehet, ha mindenki számára végül is ismeretlen az, ami vár ránk. Én a tanításban ezt az élő és személyes kapcsolatot tartom a legnagyobb ajándéknak. Számomra rendkívüli kihívást jelent a diáknemzedékek között lévő elképesztő különbség. Teljesen ismeretlen dolgokat hoznak magukkal. Olyannyira felfokozott ritmusú civilizációban élünk, a digitális kultúra olyanfajta impulzusoknak tesz ki bennünket, hogy rövid idő alatt meg tud változni a világérzékelésünk módja. Ha a tanár nem ijed meg ettől és nem veszi fel a védekező pozíciót, akkor ez nagy ajándék tud lenni. A diákok egészen mást tudnak hozzánk képest. Olyan tudásban részesülök általuk, ami már régen nem a puszta információ, hanem azok a szellemi természetű logaritmusok, amelyek szinte észrevétlenül épülnek fel. 

– És hogyan használja a nyelvet a költő és az író? Hát a drámaíró, és a színházban a dramaturg?

– A költő nyelve a testi érzékelés nyelve, márpedig ez a legközvetlenebb nyelv. A költészet el is juttatja a nyelvet a saját határainak feltérképezéséig, ezért szoktam – most már az unalomig – ismételni, hogy kortárs költészetet naponta kell olvasni. Mert a kortárs költészet bánik a nyelvvel a legbátrabban, a legszabadabban, és a nyelv szereti ezt. Önnön megújulását látja benne ugyanis. Én az utóbbi időben nagyon kevés verset írtam, szinte alig írtam, mert a könyv, amin most dolgozom – de valahogy az én életemben minden ilyen, amit teszek – féltékeny szerelem, amely nem enged a közelembe semmi mást. Le kell ülnöm mellé, és napi legalább hat órát dolgoznom, és ez szellemileg olyan intenzív, hogy nem marad visszhangos tér a vers számára. A prózaírás a legmunkásabb. Prózát nem lehet kocsivezetés közben írni, verset néha igen. A próza esetében tízszer, hússzor akkora nyelvi anyagot kell összehordani, csákánnyal kell nekimenni a fagyott földeknek. És a nagy anyagnak legfeljebb a tizedét-huszadát használom fel. És mégsem kidobott munka és elfecsérelt idő, sőt, enélkül nem lehet egy új világot felépíteni. Az írás folyamatában nem termelődik meddő, az író lelkét mindenképpen megmozgatja a folyamat maga, kifinomítja, érzékennyé teszi. Az ember írás közben nagyon meztelennek érzi magát, és nagyon sok tekintetben az is. Az én esetemben a napi munka leginkább a szerzetesi gyakorlatnak felel meg. Amikor a pannonhalmi bencés apátság rezidens írója voltam, fölvettem a szerzetesek ritmusát, részt vettem a közös imákban is. Az időnek ismeretlen dimenziói nyíltak meg előttem, az írás is jobban ment, mint máskor. Mentőöv nélkül szeretem belevetni magam abba az ismeretlen világba, ami megszólított éppen. 

– Min dolgozik most?

– Most éppen egy következő fejezet nyelvi anyagának az összehordásán, ami azt jelenti, hogy két hosszabb fejezetet írtam meg. Meglepett, ahogy a két fejezet mély dialógusba lépett egymással, és radikálisan átírták egymást. Egészen más egyébként, de szívesen írok olykor esszét. Korábban tanulmányt is elég sokat írtam, ami az akadémiai munka esetében szigorú elvárás. Szabályos tanulmányokat írni, az előírás szerinti filológiai apparátussal, megfelelő helyeken közreadni őket, nos, ez is egyfajta kemény következetesség. 

– Tudományos munkái a színház világához kapcsolódnak. Hogyan választja ki témáit?

– Engem a színházban tulajdonképpen a jelen idejű jelentés megszületése érdekel. A magyar kifejezésben – jelentés – benne is van a jelen idejű esemény, amit pedig a színházban különös részesülésként élünk meg. Nyelvileg nem tudjuk megragadni, hogy mi az, ami velünk történik, csak nagyon bizonytalanul, de azt tudjuk, hogy valami nagyon fontos megy végbe bennünk és velünk, ami az életünk egészét érinti. Ami változatlanul nagyon izgat engem, tulajdonképpen az, hogy a színház valamiféle transzformatív eseményben részesít bennünket. Nem történt meg velem sem túl sokszor, de ez nem statisztikai kérdés. Ha pedig megtörtént, és megtörténik, rendkívül nehezen tud nyelvvé válni. Olyan, mint egy rejtélyes identitásváltás. Nem kell túl nagy dologra gondolnunk, de azért az mégis lényeges, hogy a színházi előadás hatására másképpen nézek a világra, mert valami igenis megváltoztatta a tekintetemet. Sőt, az önmagamhoz való viszonyomat is módosította, ami, lássuk be, elképesztően nagy jelentőséggel bír. Engem az érdekelt a színházban, ami strukturálisan közel állt a vallási eseményhez. A színháznak a génjeiben hamar megtaláljuk, nem is túl mélyen, a vallási tapasztalatot.

– És mi a színházi beszédnek a sajátossága?

– A színházi beszéd az azonnali megértésre törekszik. Persze ennél egy kicsit bonyolultabb, mert nem a nyelvet értjük meg, hanem magát a dolgot. Azt sem mentálisan értjük meg, hanem úgy érezzük, hogy beleléphetünk az ismeretlen terébe. Éppen ezért a színházi beszéd, a színházi nyelv hosszú ezer éveken át sokkal közelebb állt a költészethez, mint az utca nyelvéhez. Jambusokban, daktilusokban, trocheusokban, azaz különböző kötött formákban beszéltek az aktorok a színpadon. Nagy és erős váltás a színháztörténetben, hogy mi az utca nyelvét beszéljük, ami pedig másfajta megértési módot kínál. De az azonnali megértés, ami a hallásra alapul, annak olyan értelemben mégis meg kell történnie, hogy a néző ne érezze magát kirekesztve a beszédből sem. És ez a dolgok felemelő nehézsége. 
A dramaturgia lényege az – és ezt a német színháztól, a hamburgi dramaturgiától és hát persze Lessingtől örököltük –, hogy a színpadi beszéd egyanyagúvá válik mindennel, ami a színpadon történik. Illeszd a cselekvést a szóhoz, tanítja Hamlet, de vajon mit is állít? Bizonyára azt, hogy a kettőnek egyanyagúvá kell válnia, ami azt jelenti, hogy a szónak is cselekvésnek kell lennie. És ebben megint a vallási tapasztalat tér vissza, azaz a szóhoz, ami testté lesz és közöttünk lakozik.
A színház erről rendkívül sokat tud, még mindig. A jó színház tudatosan bánik ezzel. Miért van szükségünk rá? Ha az a válaszunk, hogy azért, mert szórakoztat, akkor súlyosan tévedünk. A színház sok ezer éven át nem a szórakozásnak volt az eseménye, hanem a közösségi önreflexiónak. Sem az Antigoné, sem az Oidipusz király, sem az Elektra nem túl szórakoztató, igaz? Bő patakokban folyik a vér bennük. És mégis a tragédiát tartjuk a színházi tradíció centrumának, mert ez érinti meg legmélyebben a létezésünket, és ez növeli bennünk a létezés iránti bizalmunkat, ami nélkül nem tudunk sem tükörbe, sem a gyermekeink szemébe nézni. 

– Visszatérve a versekre: említette, hogy kortárs verseket kell olvasni mindennap. Ön nemcsak olvas, hanem ír és fordít is verseket: milyen szerepet tölt be a líra az Ön életében?

– Nemcsak verset olvasok mindennap, hanem a Szentírást is. Ezek az olvasásgyakorlatok az idő megnyitását viszik véghez. Kiemelnek az időből, amiben mindannyian benne vagyunk, mint valami rabszolgák, és átemelnek az idő tágasságába. Naponta föl lehet ismernünk, hogy nem velünk kezdődik a történelem, és nem velünk fejeződik be. Van persze némi szorongás bennem is, nem tagadom, amikor a nyelvi kultúra hanyatlását tapasztalom. A képi kultúrába léptünk át, sőt a mozgóképi kultúrába, benne élünk, nem kétséges. És ez óriási lépés.
Én azt hiszem, hogy klasszikusnak mondható értelemben, ha tetszik, a szellemi kultúrában élek. Ez azt jelenti, hogy bárhol vagyok, megkeresem a múzeumokat, leginkább kortárs művészeti terek iránt érdeklődöm. A kultúrát, irodalmat, művészetet nem történeti kérdésként szemlélem, hanem velem élő, organikus képződményként. A történethez vagy a történelemhez a jelen vezet, de a történelem nem biztos, hogy elvezet a jelenig. Fordítva élek. Amikor azt sugalljuk – főként a velem egykorúak –, hogy a kultúra a múltban van, nos ez teljes félreértés. Ami a jelenben átélhető, az a kultúra. Ami csak a múltban van, az múzeumi kultúra. Sőt, mauzóleumi kultúra. Ahonnan nincs feltámadás.

– Ön fordította le Mircea Cărtărescu nu striga niciodată ajutor című verseskötetét, a magyar fordítás címe ne kiáltsd sohasem segítség. Milyen tapasztalat volt lefordítani ezt a verseskötetet?

– Amikor belefutottam ebbe a könyvbe, a könyv minimalista nyelvébe, éppen a kitelepítés-regényt írtam. Arra jöttem rá, hogy ennek a könyvnek a nyelvi minimalizmusa nagy segítség lesz nekem abban, hogy a Kitelepítés nyelve ne szálljon el a letisztult jelentések üres magasságába. A túl szép mondatok kísértését kellett legyőznöm. Délelőtt írtam a Kitelepítést – napi hat-nyolc órát –, este pedig Cărtărescu verseit fordítottam. Belehelyezkedtem egy egészen más nyelvi térbe, ahonnan jobban ráláttam a saját utamra. Le is fordítottam elég hamar, mert rendkívül izgatott, ahogyan ez a száz vers kötetté épül. Nagy élmény volt lefordítani ezt a könyvet, hiszen ráadásul nem is vagyok professzionális fordító. Örömből fordítok, nem kötelességből.

– Idén Kossuth-díjat kapott, de egy korábbi interjúban azt mondta, hogy a díjat továbbítja szellemileg és erkölcsileg azoknak, akiket ez Ön szerint a leginkább megillet. Kikre gondolt, és miért mondta ezt?

– A Kossuth-díjat a Kitelepítés körül kialakult hangulat miatt ítélték nekem, azt hiszem. Nagyon sokan vannak, akiknek helyettem ítélhették volna, akiknek az életműve sokkal egységesebb, látványosabb, sőt bizony fontosabb is, mint az enyém. Az emberben mindig felvetődik az a kérdés, hogyan viszonyuljon ehhez. Állami díjat mindig nehéz átvenni, hiszen nehezen hihető el róla, hogy tisztán szakmai visszajelzés lenne. Minden állami díj, jól tudjuk, a hatalom önlegitimációs gesztusa. Én arra jutottam, hogy a díjat azoknak a nevében veszem át, akiket halálukig senkinek nem jutott eszébe rehabilitálni. Nem szeretném, ha fennhéjázónak hangzana, de semmiben nem segít egy díj akkor, amikor egy fejezetet kell megírnom. Amikor nem szólal meg a nyelv és üres mondatok gomolyognak a képernyőn. Még csak önmegerősítés sem származik a díjakból, sőt sokkal inkább a kételyeket erősítik.