Ezúttal csak lélekben utazom a világ távolabbi részeire, csupán egy közeli kiállításra látogatok. Keszthelyen nemrégiben nyílt meg az egykori Amazon Szálló épületének földszintjén és emeletén a Főúri utazások, úti kalandok című tárlat. A témának igen gazdag irodalma van, s mindig szájtátva olvastam, milyen ideális körülmények között utaztak a nobilitások. Ezt a témát dolgozták fel a kiállítás kurátorai igen gondos munkával, így a múzeum nagyon sok látogatót vonzott.
Az utazás egyik legizgalmasabb része a felkészülés. A vitrinek szemléletesen mutatják be a gondosan összeállított piperetáskákat, bőröndöket és hajóládákat. A rutinosabb útra kelők ágyneműt, főzőedényeket, konzerveket is vittek magukkal, s ha a messzi távolba mentek, a poggyászból a fegyver sem hiányozhatott.
A Budapest–Bécs vasútvonal 1850-es megnyitása óta igencsak lerövidült az utazási idő, nemcsak a Császárvárosba, de Európa más nagyvárosai felé is. A kiállítás sztárja a MÁV felújított luxus termeskocsijának a szalonja. A közlekedési ritkaságot 1896-ban Aradon gyártották, s a Millenniumi kiállításon is bemutatták. Az eleganciát szemlélve nem csoda, hogy a szabadidős vasúti utazásokat a XIX. században kéjutazásnak nevezték. Már csak az irányt kellett kiválasztani. Népszerű úti cél volt Abbázia, a nászutasoknak Velence, a legtehetősebbeknek Nizza, akik a hegyeket kedvelték, azok a Tátrába vagy Svájcba kirándultak. 

Az automobilok megjelenése újabb lökést adott a kiruccanásoknak. Kezdetben azért még az autók ára, a szervizelési gondok és az utak minősége tántorította el a kalandra vágyókat az új „csodától”, de a körülmények javulásával az autó egyre népszerűbb lett. Azért nem száguldozhattak kedvükre az akkori autócsodák sofőrjei, jóllehet Magyarországon nem volt sebességkorlátozás (túl sok autó sem volt), de például Ausztriá­ban 45 km/óra, Olaszországban 40 km/óra volt a limit. A 20-as évektől különösen kedveltté váltak a motorbiciklik, az oldalkocsis változatok is elterjedtek.
S térjünk rá a hajózásra! A dunai vonalon számos hajó nyújtott luxus körülményeket, olyannyira, hogy a fényűzéssel a vasutak sem tudták felvenni a versenyt. Akik pedig a tengerre vágytak, azok sem szűkölködtek ajánlatokban. Az 1860-as évektől a sorsjátékok nyereményei között is megjelentek a tengeri utazások, 1899-ben az utazási sorsjáték fődíja egy világkörüli utazás volt.
A kiállítás az egykori közlekedési hírekből, tanácsokból és mondásokból is átnyújt egy csokorra valót. Megtudhatjuk, hogy a századvégen huszonöt botütésre ítéltek egy székesfehérvári kocsist, aki gyorsan „repesztett”. Az egészségügyi megfontolandók között bukkan fel, hogy az utazó fáradt lábát ecetes pálinkás vízben kell áztatni, s nem lesz vízhólyagunk, ha egy nyers tojást ütünk a cipőnkbe. Bölcsességekből is kapunk ízelítőt, kettőt idézek: „Nincs nehezebb a könnyű úti tarisznyánál!”, de ugyanezt sugallja a „Legjobb útitárs a teli erszény”.