Laosz volt indokínai utam utolsó állomása. Örülök, hogy bóklászhattam abban a világban. Vietnám, Kambodzsa és Laosz azok az országok, ahova érdemes ellátogatni annak, aki igyekszik megismerni a világunkat, szépet akar látni, fel akar töltődni és kíváncsi a másságra. Én használom ezt a fogalmat, bármennyire nem illik már manapság. 
Mindhárom ország hangulata kellemes volt. A lakosok, ha nem is kifejezetten jókedvűek voltak, de mindig viszonylag nyugodtan és nagyon udvariasan viselkedtek. A környezet pedig mindig harmóniát, kiegyensúlyozottságot sugárzott, még akkor is, ha rendetlen, nem kifejezetten tiszta és ellentmondásos – több évszázad és kultúra épületei egymás mellett – volt. Valószínűnek tartom, hogy ez a kisugárzás az emberek mozgásban is megnyilvánuló, nyugalma (beletörődése?), az állandó hőség lassító hatása, a rengeteg gyönyörűen parkosított templomegyüttes és a mindenhol közeli természet együtthatásának köszönhető. 

Kisebb-nagyobb megszakításokkal kerek egy év telt el azzal, hogy a Délkelet-Ázsia három országában töltött 18 napot bemutassam. Természetesen, jegyzeteim nem tértek ki az utam minden programjára. Még az eddig megszokottnál is szubjektívebb voltam és csak arról írtam, ami jelentett nekem valamit, ha nem is mindig a legjobb értelemben. És már írás közben úgy döntöttem, az elhatározásom pedig most még jobban megerősödött, hogy ezt a stílust a továbbiakban is megőrzöm. Bár igaz ugyan, hogy csak a legelején, az első két egzotikus utam leírásakor említettem meg minden meglátogatott, valamennyire is megismert helyet és helységet, épületet, emlékművet, aztán sok mindenre épp csak utaltam, mára ez utóbbit is mellőzöm olykor, és úgy gondolom, csak arról érdemes írnom, ami megmozgatott bennem valamit. Túl kevés az, hogy ott voltam, láttam, ezért nem érdemes megemlítenem, legalábbis kezdem egyre inkább így gondolni. Az útikalauzok dolga a minden szeglet megmutatása.
2024-ben, miközben indokínai emlékeimet írtam, három utazást tettem: Krétán és Athénban, Tibetben és Csungkingban, meg Malajziában és Szingapúrban jártam. Azért soroltam fel így, ahogyan meghirdették volt mindhárom utat, mert különös módon mindegyik alkalommal a második úti  cél, ami mindegyik esetben „csak” egy város, legalább olyan fontos és gazdag, ha nem gazdagabb látnivalót és nagyobb élményt kínált, mint a fő cél: Kréta szigete, Tibet Autonóm Területe, Malajzia országa.
Be kell vallanom, még nem döntöttem el, melyikkel folytatom, bár logikusnak tűnne, hogy a befejezetthez legközelebb esőt, Malajziát vegyem górcső alá. Ám vacillálok, mert a logikával ellentétben, érzelmileg ez az ország áll tőlem legtávolabb, mert a földrajzi közelsége ellenére minden – hangulat, emberek, kultúra, látnivalók – egészen más volt ott, mint Indokínában. Persze, leszámítva a természeti adottságokat, amelyek ezúttal igen keveset nyomnak a latba. Sőt, még azok is kényelmetlenebbek Malájföldön. Tibet, amely szintén Ázsia és egzotikus hely, sajnos azt hozta és adta, amit vártam, pontosabban amitől féltem. A legkellemesebb kirándulás a krétai volt, bár ott a körülmények és utána az iroda okozott csalódást.