Rendhagyó helyre kaptam rendhagyó meghívást: Lőrincz László invitált belvárosi galériájába, cégérén a meghökkentő Rögtön jövök olvasható. Ez is jelzi, hogy nem hagyományos kiállítóhelyről van szó, hanem a képzőművészetek, művészek, műértők és műkedvelők előtt nyitott közösségi térről. Pár négyzetméter az egész, egyik sarkát mozgatható pannó választja le a társalgóként, irodaként, raktárként használatos résztől. A tenyérnyi kiállítóteret minden szükségessel elláttak a képek rögzítésére alkalmas kampóktól a műveket jó fénybe helyező világítástechnikáig.
Meghívóm előrebocsátotta, hogy ő nem képzőművész, nem művészettörténész, azaz nem szakember, csupán egy lelkes művészetszerető és művészetpártoló, aki a maga szerény eszközeivel teret kívánt teremteni és biztosítani a tágabban értelmezett környéken élő képzőművészeknek a megmutatkozásra, alkotóknak, művészpedagógusoknak, művészetelmélettel foglalkozó szakembereknek és műértőknek, műpártolóknak a termékeny eszmecserére.

A terembe lépve a Zetelakán élő és alkotó Gujuman Uliana festőművész egyik képe, a tájat uraló buja növényzet színharmóniája vonzotta a tekintetet, a látványt férje, Kolumbán-Antal József szobrászművész két kisplasztikája keretezte.
A házigazda meghívására művészek, művészetpedagógusok tettek eleget, s immár bevett szokásukhoz híven a két művésszel beszélgettek alkotásról, alkotói pályáról, tanulmányokról, megmutatkozási lehetőségekről, a nagyváros és a vidéki környezet előnyeiről és hátrányairól, ihletről, alkotói szabadságról és megélhetésről.
A beszélgetésen elhangzott, hogy a férj szülőfalujába költöztek a Temesváron és Bukarestben töltött egyetemi évek után, a más vidékről és más kultúrából származó festőművész feleség követte férjét. Nagyvárosi környezetet, egyetemi karriert hagytak maguk mögött, a hegyvidéki faluban kerestek kibontakozási lehetőséget, megélhetést. A férj édesapja vállalkozásában tevékenykedik, a feleség a városban dolgozik rajztanárként, s közben doktori tanulmányait végzi. Emellett mindketten rendületlenül alkotnak, bekapcsolódnak a művésztelepek munkájába, regionális gyűjteményes kiállításokra neveznek be alkotásaikkal, aktív szerepet vállalva a szűkebb és a tágabb térség képzőművészeti életében.

Velük beszélgetve megtudtam, hogy bár néha hiányzik a nagyváros, főként a metropoliszok biztosította sokszínű kulturális élet, az alkotó emberekkel való találkozás lehetősége, jól érzik magukat a vidéki környezetben is, hiszen az alkotás magányos, intim folyamat, ami többnyire a műterem magányában zajlik, gyakran gyötrődések, kínok között – a hiányérzetet a megmutatkozási lehetőségek korlátozott volta gerjeszti. Ez pedig nem a falunak és környékének a hiányossága, ugyanis a környező székelyföldi városok egyike sem biztosít a művészetek kibontakozásának kedvező feltételeket: bár művészeti oktatás számos helyen működik, a jól felszerelt, a kor igényeinek megfelelő galériák száma elenyésző, műkereskedelem gyakorlatilag nincs, a közgyűjtemények nem rendelkeznek anyagiakkal arra, hogy a szükséges mértékben kortárs alkotók munkáival gyarapítsák állományukat, a műgyűjtők száma alacsony és anyagi ereje meglehetősen korlátozott, az értelmiség és a vállalkozói szféra körében kevésbé dívik a műpártolás, nem hódít a műtárgyak vásárlásának divatja. Emellett az önkormányzatok, közületek sem halmozzák el a művészeket megrendelésekkel köztéri munkák elkészítésére, s a ritka megrendelések is inkább a történelmi események és személyiségek, vagy a kulturális élet jeleseinek realisztikus megörökítésére korlátozódnak, szűk kereteket szabva az alkotói szabadság megnyilvánulásának.
Itt hadd jegyezzem meg, hogy művészekkel beszélgetve gyakran felmerül a megélhetés és az alkotói szabadság közötti viszony kérdése. Nagyon kevesen vannak azok, akik művészetükből tudnak megélni, de ők is a megrendelők igényeinek, ízlésének kell megfeleljenek. 
Így a festőnek, kisplasztikát, installációt készítő képzőművésznek többnyire a divatot diktáló és a műtárgypiacot meghatározó galeristák szabják meg a művészi kibontakozás keretét, azt vásárolnak tőlük, amit el is tudnak adni. A köztéri alkotásokat a megrendelő igényei szerint kell elkészíteni, a megrendelők pedig általában nem rendelkeznek művészi előképzettséggel, a jó ízlés és a jóindulat pedig nem elegendő ahhoz, hogy a pályamunkák közül kiválasszák a legjobbat, s még ha be is vonnak szakembereket egy-egy szoborbizottság munkájába, a döntő szó a pénzt adó politikumé, vagy – mint volt rá példa – a mindenhez értő és mindenről markáns véleményt nyilvánító kommentelőké. Van művész, aki vallja, hogy megélhetését inkább alkalmazott művészetek műveléséből, tanári munkából vagy művészeti, művelődési élet szervezéséből biztosítja, megteremtve ezáltal a szabad, korlátoktól mentes művészi alkotás lehetőségét. Számos művészt azonban felőröl a megélhetésért vívott harc, a napi munka, az alkotótevékenység háttérbe szorul.
A két, székelyföldi hegyi faluban élő művészt éppen ez utóbbi bántja, ugyanis volt évfolyamtársaik, barátaik körében azt tapasztalják, hogy sokan felhagytak művészi ambícióikkal, és szerencsésnek mondhatják magukat, ha legalább az alkalmazott művészetek terén tevékenykedhetnek, teszem azt reklámanyagot gyártanak vagy restaurátorként dolgoznak. Beszélgetőtársaim szerencsésnek tartják magukat, ugyanis azt tehetik, amit szeretnek: szabadon alkotnak. Vidéken, falusi környezetben.
A beszélgetés tartalmas volt, felüdítő, elgondolkodtató és inspiráló. Mikor tehetem, még átruccanok Udvarhelyre feltöltődni, itthon mondván: Rögtön jövök!

Rögtön előtte
Fél éve már, hogy van Udvarhelyen egy tér, amit művészettel lehet megtölteni. Bár még mindig fiatal, lassan sikerül letapogatni a formát, a körvonalat, az anyagot, amiből felépül. A Rögtön Jövök! galéria és műhely, ugyanakkor fizikai és kulturális térfoglalás is. Válasz egy hiányra, ami tény, hogy az élő és a közelmúlt művészetének nincsen állandó tere a városban. Egymástól akár független feltörései azonban jelzik, hogy a szunnyadó felszín alatt még van mozgás, van igény arra, hogy a művészetről való gondolkodás ne csak magányos vagy irányított, hanem organikus és közösségi tevékenység legyen, formális és informális színtereken egyaránt. 
A név önmagában is jelzi, hogy a Rögtön Jövök! állandó nyitvatartást nem, de folytonosságot ígér. 2024 júniusa óta minden héten új munka kerül a falra, a válogatást pedig maguk a művészek végzik el, azáltal, hogy szabadon dönthetnek arról, mit állítanak ki. Így válik fokozatosan láthatóvá, hogy kik ők és mivel foglalkoznak a jelen alkotói a környéken, hogyan kapcsolódnak a környezetükhöz, a világ változásaihoz. A Rögtön Jövöknek nincsenek kőbe vésett szabályai, folyamatosan formálódik a benne megforduló emberek, az elhangzó beszélgetések által. Nem dobja le magáról a fal a fiatal, pályakezdő képzőművészek munkáit sem, ugyanakkor cél a kö­zelmúlt, a még nem kimondottan kanonizált udvarhelyi művészet megőrzése is. A kiállítók sorát, mint a Rögtön Jövök! gondolatának társszerzője, Biró Gábor festőművész nyitotta meg, akinek már több alkalommal is megjelent alkotása a galéria falán. A hozzá fűződő személyes kapcsolatok apropóján pedig Baász Imre, Kiss László és Varga-Welther Júlia műveit is láthatták már az érdeklődők. A fiatal generációt képviselő alkotók mellett, mint Benedek Levente, olyan művészek is teret kaptak már, köztük Siklódy Ferenc, M. Péter János, Herman Levente, Ioan Bunus vagy Mátyás László, akiket lazább szálak kötnek a városhoz. A felsorolás pedig az elkövetkezőkben bővülni fog. 
Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mit nyújthat ez az atomi tér annak, aki betéved? Hagyományos kiállítási élményt egészen biztosan nem, de annak a tapasztalatát igen, hogy milyen érzés „négyszemközt” maradni a művel. Az ilyen impulzusra vágyók előzetes egyeztetést követően térhetnek be a Rögtön Jövökbe, a távolról szemlélőknek pedig figyelmébe ajánljuk a galéria Facebook-oldalát, ahol szintén megjelennek reprók a kiállított alkotásokról. 

Dimény-Varga Fanni