Református kollégium történetéről szóló könyv bemutatója a moderátornak a szerzőhöz intézett kérdésével kezdődött: – Az előszóban miért a keresztény változat fordul elő a keresztyén helyett? A bevezető írója nem tudja, melyik formát használják a protestánsok? – Minden bizonnyal tudja, hisz püspök az illető, feltehetően a korrektor javította keresztényre. – A korrektornak is tudnia kell a szabályt – hangzott el az ellenvetés. Majd azzal zárult a mérsékelt hangnemben zajló méltatlankodás, hogy meg kell nézni, mit ír a helyesírási szótár legújabb kiadása.
A helyesírási szabályzat legújabb – tizenkettedik – kiadásának (2015) szótári részében mindkét forma megtalálható: „keresztény és (protestáns szóhasználatban) keresztyén.” Az előző – tizenegyedik – kiadás (1984) csak a keresztény formát tartotta számon, ezért megtörténhet, hogy még ma is sok tollforgató és korrektor csak ezt a változatot ismeri és tartja helyesnek. Egynyelvű régi és mai nagyobb szótárainkban mindkét forma megtalálható. Mintegy háromszáz éve már, hogy a két szó használata közt vallásfelekezeti megoszlás állt be. A két változat közül a ty betűs az eredeti/régebbi. Mindkettőnek a jelentése: (’Jézus tanítását valló) megkeresztelt személy’.

A közelmúltban nagy nyilvánosság előtt mondott beszédében a szónok a Nagytiszteletű Püspök Úr! megszólítást használta evangélikus főpaphoz intézve. Ez a példa is mutatja, általában járatlanok vagyunk az egyházi kifejezések, illetőleg a papok, lelkipásztorok megszólításának helyes használatában.
Az egyházi életben napjainkig megőrződtek a régi, a kommunista berendezkedés (1945) előtt használt megszólítási formák és címek. Bizonyos esetekben némi korszerűsödési folyamattal is számolhatunk, ugyanis olykor háttérbe szorulnak az úgynevezett feudális hierarchiára, a monarchia szokásaira emlékeztető címek (nagyméltóságú, méltóságos stb.). Napjainkban például a református püspök régebbi megszólítása, a méltóságos és főtiszteletű helyett inkább csak az utóbbit szoktuk használni. Az evangélikus és unitárius püspök címére és megszólítására külön vigyáznunk kell, mert eltér a református szokástól: ezek főtisztelendő (nem főtiszteletű!) urak. A protestáns teológusokat, segédlelkészeket, lelkészeket/lelkipásztorokat tiszteletes úrnak szokás szólítani. Az ő feleségük: tiszteletes asszony. Az egyházközségi vezetőtől fölfelé a nagytiszteletű cím járja (nagytiszteletű esperes úr, a protestánsoknál nincs főesperes). Az izraelita főrabbi megszólítása főtisztelendő úr, a rabbié: tisztelendő úr. A katolikusok azt a főbb kormányzati egységet, amelynek élén a püspök/érsek áll, egyházmegyének nevezik. Az egyházmegye több kerületből áll, a valamely egyházkerület élén álló papnak főesperes a neve. A protestánsoknál az egyházmegye több egyházközségből (legkisebb helyi szervezet) áll, az egyházmegye élén az esperes áll, több egyházmegye alkot egy egyházkerületet, azt a püspök irányítja.
A pápa címe és megszólítása: szentatya vagy szentséges atya, megszólítása levélben: Szentséges Atyám! A bizalmasabb társalgásban – de csak akkor! – a katolikus pap megszólításaként is szokás használni a szentatyám formát. A pápa után a legmagasabb rangú főpap a bíboros. Címe/megszólítása: főmagasságú vagy eminenciás. Nagyméltóságú és főtisztelendő cím/megszólítás illeti meg a római katolikus érseket, püspököt, segédpüspököt. Méltóságos és főtisztelendő cím jár a nagyprépostoknak, főapátoknak, pápai prelátusoknak. Nagyságos és főtisztelendő címet viselnek a kanonokok, prépostok, apátok, pápai kamarások, összes főesperesek. A pápai prelátusokat, más főpapokat szokás még egyházon belül – leginkább Olaszországban – Monsignore (monszinyóre) formában szólítani. Tisztelendő megszólítás jár a plébánosnak, segédlelkésznek (káplánnak), tanácsosnak, diakónusnak. Az apácák megszólítása: tisztelendő nővér. Megtörténhet, hogy nem jut eszünkbe a pontos cím vagy megszólítás, ilyenkor a nagyobb beosztásúakat szólítsuk főtisztelendő úrnak, a kisebb beosztásúakat pedig tisztelendő úrnak vagy tisztelendő atyának.