– Hogyan, minek köszönhetően került az irodalom bűvöletébe?

– Nemes Nagy Ágnes, akit én a magyar költészet nagyasszonyának tartok, egyik esszéjében arról ír, hogy miként viselkednek a költők, ha ilyen vagy hasonló kérdéseket tesznek fel nekik. Először is meglepődnek, s aztán kitalálnak valamilyen kibúvó szöveget. S ennek függvénye, ha tetszetősre sikeredik a válasz. Én azt találom mondani, hogy emlékezetem szerint első, önálló, senkitől sem kényszerített fogalmazásaim versszerűek voltak. Csapnivalóan rosszak. Ennek ellenére makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy írjam, amit belőlem valaki vagy valami diktál. Most is ezt teszem. „Diktálás után” írom a verset…

– Mintha az írás mindig is az életének része lett volna… Viszont dolgozott pedagógusként is. Ezután lett a Csíki Székely Nemzeti Múzeum munkatársa, ahol – sok más feladata mellett – néprajzi tanulmányokat írt, majd a Hargita napilapnál kezdett dolgozni, előbb korrektorként, majd riporterként, szerkesztőként. Az idő múlásával egyre inkább vált munkaeszközévé a magyar nyelv, prózai szövegekkel dolgozott, mégis, a szépirodalomban a lírai megszólalásmód a sajátja. Hogyan viszonyult – vagy különült el – az Ön életében a kettő?

– Katonaságtól való leszerelésem után amolyan helyettesítő, „kóbor pedagógusként” – már amennyire pedagógus lehettem – több helyen is megfordultam. Utolsó állomása ennek a csavargó időszaknak Kászonaltíz volt, ahol tanítványaimmal, pedagógustársaim közreműködésével egy néprajzi múzeumot sikerült létrehozni. Hamar híre futotta, a korabeli sajtó szárnyára kapta, és a megye egyik leggazdagabb falumúzeumaként – ezt vendégkönyvi beírások is tanúsítják – népszerűsítették. Szerencsém az volt, hogy csavargóként akármilyen közösségbe kerültem, mindig éreztem, hogy annak a közösségnek mire van szüksége, és tettem is azért. Sőt, amikor halványulni láttam az ügyet, akkor még inkább rátapostam. Így jött létre a kászoni falumúzeum is. Viszont vehettem megint azt a jelképes vándorbotot a kezembe, hiszen az akkori csíkszeredai múzeum munkatársává fogadott, ahová egy ideig naponta a Kászonokból ingáztam, mígnem a családomat is sikerült behozni a városba és a szüleim szomszédságában házbérbe költözni. Konzervátori, restaurátori képesítést szereztem. Nagyon jól éreztem magam a bőrömben. Tiszteletre méltó, nagynevű történészek, régészek, néprajzosok, restaurátorok körei­ben foroghattam. Akár onnan is nyugdíjba jöhettem volna, ha időközben vándorbotomat nem fordítom az újság felé. Kevés volt akkoriban a fizetés, s a családról gondoskodni kellett. Részleteket a múzeumos időkből a Hargita Népében, a nyáron megjelent Várbéli szép életem című tízrészes sorozatban közöltem. Jött az újság. Ez az időszak teljes fordulatot hozott életemben. Korrektorként kezdtem, és úgy érzem, hogy riporterként itt teljesedtem ki, majd az újságírói főiskola elvégzése után szerkesztővé avanzsáltam. Kiváló, jól felkészült, művelt újságírókkal és szerkesztőkkel dolgozhattam együtt. Igazi szakmai műhely volt a szerkesztőség. Aki bírta az iramot, maradt, aki nem, az kereket oldott. A nyolcvanas években – bár akkor is írtam verseket – tagadtam, hogy írok. Ha olyan felkérést kaptam, hogy a „minunátról” kellene születésnapi verset írni, válaszom az volt, hogy mostanában nem írok verset. Nem erőltettek, békén hagytak… A lírai megszólalásmódról szólva: Én csak azt írhatom, amit megéltem. Emlékeimet nem feledhetem, s ahogy öregszem, egyre tisztábban köszönnek vissza. Érdekes, hogy inkább a napsütötte oldalai képződnek meg bennem újra. Pedig volt számtalan sötét, sőt fekete oldala is életemnek. A múltat végképp eltörölni szlogent mélységesen megvetem. Múlttudat nélkül nem lehet a jövő felé tekinteni, még akkor sem, ha az a jövő még eléggé homályos. Másrészt, csak a mának élni, felélni a mát, hihetetlen veszélyeket rejt magában. A kérdés utolsó mondatára feleletem röviden az, hogy esetemben nem különült el az újságírástól a versírás. Sőt, kölcsönösen segítették egymást. Úgy vélem, hogy a tavasszal megjelent Zöld fák árnyékában című verskötetem a bizonyíték rá.

– Önnek mit jelent a vers, a versírás?

– Hogy számomra mi a vers? Költői rokonkeresés más lelkek irányába. Mert ha valakinek tetszik a versem, azt jelenti, hogy lelkét valamiképp megérintettem, s egy újabb barátra tettem szert. Minden költőnek saját magának kell megtalálnia a hangját. Kinek korán sikerül, kinek később. Boldog lehet, aki rátalál saját hangjára, s az írás így örömmel tölti el. Érzékszervei kitágulnak, feltelnek elveszettnek hitt élményekkel. Ízek, illatok idéződnek vissza a múltból. De néha boldogtalan is a versíró, mert feldúlja önmaga lelki tereit az élmény rögzítéséhez. Miáltal magát rombolja, teremt is. S az alkotó ember átérzi ennek katarzisát.

– Ha már a múltról beszéltünk: 1980-tól 2009-ig dolgozott a Hargita, majd a Hargita Népe napilapnál. Milyen volt akkoriban az újságíró munkája? Milyen eszközöket használt, hogyan dolgozott? Mi mindent tanult, mivel gazdagodott ez idő alatt? És mi volt az, ami nem volt ínyére?
 

– Az akkori újságíró munkája? Hát munka volt akkor is, sokkal szerényebb nyomdai körülmények között, hosszú éjszakázások árán indulhatott rotációs nyomás alá a másnapi szám. Nem részletezem. Viszont én úgy jöttem el nyugdíjba, ahogy említi, 2009-ben, hogy még egyszerű maroktelefont sem hordtam magammal. Holott még a sofőrünk is használta. Hanem a digitális fényképezésnek hamar híve lettem, mint ahogyan a diktafonnak is. Ragaszkodtam ahhoz, hogy riportjaimhoz magam készítsek felvételeket. Ezekből aztán az akkor működő Golden Galleryben riportfotó-kiállításom is nyílt. Volt olyan szakmabeli, aki lebecsülte az ilyen módszerrel készült képeket. A vendégkönyvben írt bejegyzések az ellenkezőjéről tanúskodnak. Tessék megnézni, hogy napjainkban milyen digitális módszerrel készült fotótárlatok nyílnak meg, nyilván mívesebb kidolgozásban, nagyobb lehetőségekkel. Az újságírásra visszatérve: nem voltak ínyemre a muszáj-anyagok. Azokat is meg lehet túllihegés nélkül írni. Volt, akinek bejött, másnak nem. S ha már az anyanyelv szóba jött, a legborzalmasabb időszak akkor volt – a bekeményített nyolcvanas évek közepén –, amikor csak román nyelven volt szabad leírni a helységneveket. Ez volt az igazi próbatétel, ha színvonalasabb publicisztikára vállalkozott az újságíró. Ekkor volt terjedőben a mondás, miszerint a sorok között kell olvasni. De ehhez olyképpen is kellett írni. Az időn futott tárcaként – különben előszeretettel birtokoltam az újság harmadik oldalán művelhető, kurzív rovatot – a Helyszínelés című sorozatom, melyben úgy próbáltam írni egy-egy településről, hogy körülírtam. Tették ezt mások is, olyannyira, hogy az olvasó menten rájött, melyik helységről, faluról, városról van szó. Ezzel nem váltottam meg az újságírást. Legalább próbáltam szembenézni magammal, kapacitálni magamat. Az eszközökre visszatérve: még ideszámítom a bakancsos falujárást, egy notesszel a zsebemben. Most is eszembe jut, hogy két település között gyalogolva milyen versfacskák születtek, melyek vagy beértek verssé, vagy nem. Egy-egy „facskát” hónapok teltén is felleltem, valamelyik letett öltönyöm zsebében…

– Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy nem tartozik egyetlen irodalmi műhelyhez sem. Miért alakult ez így, s milyen előnye, illetve hátránya van annak, ha valaki magányos lovas az irodalomban?

– Irodalmi műhelyhez tartozni… nézőpont kérdése. Vannak hátrányai bizonyosan, de előnyei is. Úgy adatott, hogy 1989-ben Kántor Lajos kritikus, a Korunk folyóirat akkori szerkesztője, kiadásra javasolta a Forrás sorozatban megjelentethető verseimet. A kézirat jórészt a szerkesztésen is túljutott, néhai Egyed Péternél vesztegelt. Jött a változás, feledésbe merült az egész. Nem is bánom. Nyolcvankilenc után jobb erőre kaptam. „Magányos lovasságom” jól talál székely szabadelvűségemhez. Felmenőim középparasztok, gazdálkodók, Bukarestet megjárt mesterek voltak, kulák bélyeget is viselt egyikük. Létszükséglet volt, ma is az számomra a szabadságérzet. E nélkül nem vagyok vizeimen. Viszket a lelkem…

– Elmondaná, hogy mostanában milyen műveket olvas szívesen?

– Mindenevő vagyok, mondhatnám, mániákus olvasó. Azért megválogatom olvasmányaimat, s vannak művek, melyeket újraolvasok. Utóbb a filozófiai töltetű esszékre bukom. Most épp J. L. Borges kötete forog a kezemben, nem sokáig tartom nyitva a könyvet, egyrészt, mert apránként próbálom megemészteni mondandóit, másrészt, nehogy kihulljanak belőle a betűk – egyébként az utóbbi félmondatot is ő fogalmazta meg.

– Idén Székelyföld-díjat kapott az azonos nevű folyóirattól, de nem ez az első kitüntetése. Hogyan fogadta ezt az elismerést, mit jelent Önnek az efféle visszajelzés?

– A Székelyföld-díjat szakmai elismerésnek tartom, hiszen egy nagyon nívós folyóirat szerkesztősége érdemesített erre. Az utóbbi időben itt rendszerességgel jelennek meg verseim. Szinte igazat adok, egyik kollégámnak, barátomnak, aki szerint, ha minél többször díjaznak, azáltal „le is írnak”. Elraktároznak, aztán valamelyik polcon felejtenek. Esetleg fel sem kerülsz a polcra. Ez engem nem feszélyez.  Ezzel kapcsolatosan van egy emlékezetes élményem. A kilencvenes évek elején jártam a Kerepesi temetőben. Ott egy ősz hajú úriember, amolyan urnaőrző, polcokra helyezett amfora formájú urnákat mutogatott, amelyek két sorban voltak elhelyezve, és – ne feledjük, a rendszerváltás után történt ez – így szólt: „Nemrég költöztettem felső polcra az alsókat, a felsőket az alsó sorba raktam. Mióta itt vagyok, ez már a második nagyméretű átrendezés. A következőt nem szeretném megérni.” 

– A díjátadón tréfásan azt mondta, hogy „van még matatnivalója”, ezért muszáj megkérdeznem – még akkor is, ha tudom, hogy nem szokása elmondani terveit –, hogy mi van még a tarsolyában, mire értette az előbb említett kijelentést?

– Valóban nem szívesen vallok terveimről. A nyáron hegy alatti tanyámon, önkéntes száműzetésre, kemény penzumra fogtam magam. Számomra már rézsút süt a nap. Délután van, már-már estefelé. Hamarosan besötétedik. Valóban addig is van még – bár kissé bárgyúan hangzik – matatnivalóm a poétai mezőn.