– Hatvan év. Mérföldkő, avagy csak jelzés, hogy ismét eltelt egy év, egy évtized? Hogyan éled meg az idő múlását? Megvisel?

– Nem visel meg, de megérint, elgondolkodtat. Eszembe jut, amikor a hatvanéves Szilágyi Istvánt ünnepeltük a Helikon szerkesztőségében, finom bor, ez meg az stb. Aztán hazamentünk Pista bácsiék lakására, és ott még egy kicsit folytattuk az ünneplést. Azt is mondhatnám, hogy most volt, bő huszonöt éve. Mózes Attila, K. Jakab Antal, Lászlóffy Aladár, Sigmond István, és maga Szilágyi István is azóta szépen kicsekkoltak az életből. Szóval figyelmeztet ez az emlékezés, rágondolás, na és a rájuk gondolás is, hogy nagyjából mire, mennyire számíthat az ember. Hogy a java stb. De én ezt nem így mondanám. Mert nem úgy szeretném megérni a hátralevő akármennyit, hogy jajongani, siránkozni fogok, hogy jajistenem, lassan elmúlik stb. Talán kicsit patetikusan hangzik, de örülni szeretnék annak is ugyanúgy, mint eddig, ami jön még. A mindennapoknak, az egészségemnek, a napfénynek, fűnek, fának, virágnak stb. Valahogy úgy akarom megélni az elkövetkezendő időt, mint ahogy azt Weöres Sándor is tette, aki nem törődött az idő múlásával, aki egyfajta kortalanságban élt. Verseiben egyszerre volt gyermek és fiatal, kamasz és felnőtt, csecsemő és aggastyán. Azt gondolom, hogy a versek ebben is segítenek. 

– Gyakran készítesz számvetést – számomra legalábbis annak bizonyulnak a háromszéki mikrokörnyezetedben megélt történetek, amelyeket lírai műgonddal rögzítettél. Ezeket olvasva ugyanazt a hangulatot élem meg, amit gyermekkoromban tapasztaltam háromszéki nagyszüleimnél, főleg lemhényi nagymamámnál, s ugyanazt a kézdivásárhelyi hangulatot idézed meg, amit kölyökként megtapasztaltam. Tolnai Ottó palicsi történeteit juttatja eszembe, a lokálist egyetemessé teszi bennük… Hogy állsz a helyi és az egyetemes viszonyával?

– Pár éve a nyolcvanéves Oravecz Imrét köszöntöttük a Magvető Caféban, az ő tiszteletére írtam akkoriban egy verset, ami aztán be is került a legutolsó kötetembe, a Gyönyörű apokalipszisbe. A címe: De hány lépésre vagyunk? Mármint egymástól, akik a világ különböző pontjain élve, de nagyjából hasonló környezetből jövünk. És írók, költők vagyunk, ebben töltöttük el életünk jó részét. Mint mondjuk Oravecz is, vagy Tolnai Ottó, akinek az emlegetése most szomorú apropó, hiszen épp a napokban halt meg. Két évvel ezelőtt, Belgrádból hazafelé autózva látogattuk meg a feleségemmel Palicson; nagy szeretettel fogadtak, aznap reggel még a piacra is kimentek a feleségével, hogy egy bizonyos, csak ott kapható halat vegyenek a mi tiszteletünkre. Borozgattunk, beszélgettünk, végigmutatott mindent abban az élettérben, a Homokvárat, ahogyan ő nevezte az otthonát, a helyet, ahol írt, ahol dolgozott. Oraveczhez pedig évente két-három alkalommal elmegyünk Szajlára, februárban a nyolcvankettedik születésnapját ünnepeltük a szülőfalujában. Tehát alkalmam volt egy kicsit mindkettőjüknél beleszagolni abba a tájba, abba a környezetbe, ahonnan ők jöttek, és picikét be is pillanthattam azokba a lokálisokba, helyiekbe. Amelyek persze már köszönőviszonyban sincsenek mindazokkal, amiket maguk is gyermek- és fiatalkorukból hoztak. Mint ahogy Kézdivásárhely és környéke sem az ma már, mint amiről én írok. Az csak bennem létezik úgy, ugyanúgy, ahogy a könyveimben szerepel. Abban a versben tehát, amellyel én a nyolcvanéves Oraveczet köszöntöttem, szerepel egy mottó: A fák a gyökereiken és a levegőn keresztül (is) kommunikálnak. Vagyis: azt gondolom, hogy a kisebb, a jelentéktelenebb dolgoktól eltekintve a fontosabb, jelentősebb áramvonalak ugyanazok voltak/lehetnek Szajlán is, mint Palicson, és mint Kézdivásárhelyen vagy a környékén. Ezért olvashatja úgy a kézdivásárhelyi vagy a kézdiszentkereszti ember, de akár a csíki is Oravecz faluját, Tolnai Palicsát, az ő figuráikat, szereplőiket, mintha azok az övéi is lennének. De hiszen mi is így éltünk, élünk itt, kiálthat fel. És így van, mi is úgy, vagy hasonlóképpen éltünk, élünk ott is, de akár Kelet-Közép-Európát is mondhatnám, mint másutt, hasonló kisebb, falusi településeken éltek, élnek az emberek. Ha a külsőségek különböznek is ebben-abban, a mélyben levő finomszerkezet, azok a szálak, amelyek összekötnek, ugyanolyanok, ugyanazokból az alapanyagokból kerülnek ki. Az, hogy én ezt hogyan látom, ezt a helyit, és főleg hogyan vetem papírra, miképpen emelem egyetemessé, abban különbözünk talán. Egyebekben meg nemcsak hogy hasonlítunk, de nagyon is rokonok vagyunk.

– Írod egy helyen, hogy költői indulásodkor komorság, drámaiság jellemezte a lírádat, nyilván összefüggésben állt ez Édesapád korai halálával, amely sok-sok kérdőjellel és kevés bizonyossággal szolgált. De megvolt a játékos éned is. Mikor engedted azt kibontakozni?

– Hogy teljesen kibontakozzon, ahhoz el kellett teljen egy bizonyos időnek. De már az első kötetemben is vannak olyan versek, amelyek, innen visszanézve, ebbe az irányba mutatnak. Gyermekkoromban egy olyan világban nőttem fel, olyan emberek között, ahol még a legkomorabb mondat mögött is valami csínyt, valami humorosat lehetett sejteni. 
Soha nem lehetett tudni, hogy mikor beszélnek komolyan, és mikor vicc az egész, egyszóval szerettek játszani. Apám, nagybátyám így ugratták egymást, amikor jókedvük volt, úgyhogy még a tragédiák, szomorúságok mögött is mindig bujkált valami kópéság, huncutság. Nagy családi együttlétek alkalmával is szinte egész napos viccelődés, ugratás volt a program. Anyai nagybátyám igazi nagymestere volt a hecceknek, de apám is rögtön vette a lapot, és szívesen kapcsolódott bele ezekbe a játékokba. Amikor Tamási csavarintos eszű hőseiről beszélnek, nekem mindig ők jutnak eszembe. Ez volt az életelemük, ettől érezték jól együtt magukat, és még a nagyon durva esetekben sem illett megsértődni. Még a legkomolyabb dolgokról is valami kópéság ugrott be mindig nekik. Nem is volt ez rossz akkor, hiszen elég gyakran meg kellett szelídíteni, és oldani mindazt, amiben akkor éltünk. Az a világ, mit én az Udvartér tárcanovelláiban és a Vargaváros, meg a Gyönyörű apokalipszis verseiben megírtam, az az én gyerek- és ifjúkorom. Így beszéltek, így gondolkodtak, így éltek. És ilyen válaszokat adtak a világ kihívásaira. Az ottani ember, kevés kivétellel, ma is így gondolkodik, így veteszkedik, így beszél. Ez a veteszkedés a természetes viselkedési formája. 

 – A te nemzedéked meghatározó volt a rendszerváltás utáni időszakban, s bár szorosan kötődtetek mestereiteknek tartott neves elődeitekhez, új hangot ütöttetek meg. Mint írod, az Orbán János Dénes és Sántha Attila által kitalált transzközép „állati nagy blöff” volt, de jó volt arra, hogy felfigyeljenek rátok mint nemzedékre. Ez a nemzedéki összetartozás meghatározta további pályafutásodat is.

– Az mindig nagyon jó, ha tudod, hogy vannak, és sokan vannak a barátaid. Az egy olyan szociális háló, amely megtart, jól érzed magad benne. Itt kiteljesedsz, kiteljesedhetsz. És olyan jó akolmelege is van nagyon sokáig. De aztán eljön a külön íróasztalok ideje is, mint ahogy ez már természetesen pár évtizede köztünk is megtörtént. Azokkal a fiúkkal, lányokkal én mind a mai napig jól vagyok, akikkel együtt indultam. Egy generáció voltunk, és leszünk is most már az idők végezetéig. Van, akivel ritkábban, évek is eltelnek, hogy igen, van, akivel gyakrabban találkozunk. De követem a munkásságukat, olvasom őket, drukkolok nekik. És látom azt is, persze, hogy ki meddig jutott, ki mire vitte íróként-költőként, vagy egyéb területeken. Egyetlen olyan ember sincs köztük, akivel ne szívesen ülnék le most is, húsz-harminc év után is egy asztalhoz, egy kávé, üdítő, sör vagy bor mellé.

– Kézdiszentkereszt és Kézdivásárhely után Kolozsvár lett életed egyik meghatározó helyszíne, Szi­lágyi Istvánt idézve állítottad, hogy „Kolozsváron keményebb a munka a fennmaradáshoz, és kisebb az esély arra, hogy önelégült megyei vezető költővé váljon valaki; és hogy ebben a légkörben egy ifjúembernek meg kell mártóznia, végig kell ezt a pár esztendőt csinálnia, s akkor már hazamehet a maga kisvárosá­ba, mert fel van vértezve rendesen minden ellen”. Mi minden ellen vértezett fel Kolozsvár?

 – Ezeknek az embereknek a barátságával, támogatásával, hátszelével vértezett fel elsősorban. Azzal, hogy bízzak magamban, hogy tegyem mindazt, amire tehetséget adott a fennvaló, és ami nélkül nem tudtam volna elképzelni egy percig sem az életemet. Hogy tudtam, hogy Kolozsvár után, bárhol vagyok is, ők ott vannak mellettem-mögöttem. Szilágyi óriási figura volt, az ő tekintélye, szava, egész lénye megnyugtatóan hatott mindig is reám. Olyan jó apafigura volt nekem, akinek akkoriban már nem volt apám. Később pedig a barátságába is fogadott. És ez is nagyon sokat jelentett. Minta volt, példa, mind a karakánsága, mind az egyenessége, tartása, szinte mindene.

– Költőként sok mindent elértél, köteteid jelentek meg szép számban, szakmai és állami díjakat kaptál, többet, mint ahányról mások álmodni mernek. Hogyan éled meg a sikert?

– Örülök minden díjnak, és nyilván az úgynevezett sikernek is. De nem azzal szoktam kelni-ébredni, majd a tükörbe belenézni, hogy atyaúristen, milyen sikeres vagyok. Hiszen tudjuk jól, van, akinek a világ összes sikere sem lenne elég, mégis elégedetlen, keserű, megkeseredett ember marad. Más pedig a legkisebb apróságnak is örül. Én is örülni tudok mindannak, ami van, nem lehetek elégedetlen, mert szeretem, amit csinálok. Amíg megy a versírás, megy a munka, addig vagyok egyébként sikeres a magam számára. És addig nyilván boldog is. 

(Folytatjuk)

 

Fekete Vince
Áram
Odajut az ember végül
áll szemernyi áram nélkül
a szélvédőre pára csap
mindenütt iszap és latyak
valami talán eldugult
próbálná megint újragyújt
hagyná kicsit még remegni
fülében máris seregnyi
hangot hall hahó-hóhahót
nem tudja ki szólt szótagolt
nem tudja hogyan volna jól
az ember végül elhajol
érzi hogy valami elöl
szembesüt ő hátradől
vágja a szél és szembekap
számolja kattog katakatt
 
odajut az ember végül
áll szemernyi világ nélkül
körben semmi és setét ül
s amikor éppen menni vágy
havaz benne a nemvilág
a setét szurok körbekap
zavaros nyúlik és ragad
és már mindent elfeledne
nagy fák úsznak vele szembe
s minden fának sok-sok árnya
s ha árnyának lenne szárnya
repülne fel és megrekedne
fönn fönn már a leglegekben
hol egy takaró s egy párna
hol puhán zizegve várja
s valami jó almos avar
mi el és be és letakar
s ott volna hajnali ötig

míg a drótot újrakötik
s mikor már világos minden
azt várná hogy letekintsen
várná hogy lent a madarak
csivitelnek a fák alatt
s egy-egy folyónak a partján
ki-kileskelődve tarkán
lobogjon fel újra a nap
s hogy a folyóból kiharap
egy-egy kanyarló partszegély
hullámokban jöjjön a szél
s fentről jó cukrozva rászór
a könnyű szegélytelen zápor