Kolumbiai földre először a cartagenai reptéren tettem a lábamat, ahol lassan haladó, kanyargó sor kiállása után, miután elvették az előre kitöltött belépési nyilatkozatot, megérdeklődték, hol fogunk megszállni, és miért jöttünk, bepecsételtek útlevelünkbe és bebocsátottak az országba.
A repülőtér kijáratánál már várt a „nem mindennapi jármű”-ként beharangozott ősrégi, eléggé rozoga, de annál színesebbre festett, fapados, nyitott autóbuszszerű járgány, igen magas lépcsőkkel. Csomagjainkat külön szállították. Miután megkaptuk a kedvességnek szánt ivóvizet, amelyre mindig szükség volt, az animátorok lelkes éneklésbe és csörgőrázogató zenélésbe kezdtek, miközben kissé döccenve elindultunk várost nézni.
Cartagena, teljes nevén Cartagena de Indias – amelyet azért kapott, hogy megkülönböztessék a spanyolországi hasonló nevű várostól, amelyről elkeresztelték –, a maga több mint egymillió lakosával Kolumbia ötödik legnagyobb városa, egyben a legnagyobb északi, Karib-tengeri kikötője. Úgy tudjuk, már i. e. 4000 évvel indiánok lakták, de most alig van nyomuk a népességben. Az ide érkező spanyolok 1533-ban alapították a mai város elődjét Pedro de Heredia vezetésével, szobrát az óvárosban láttuk.
Cartagena volt az egyetlen város, amelyet vágytam látni Kolumbiában. Persze ez sem valami szenvedélyes vonzalom volt, kíváncsiság annál inkább. Nem tudom, honnan eredeztethető ez az érdeklődés. Nem tudom felidézni, milyen összefüggésekben vált vonzóvá a neve. Az egyetlen az, hogy ott játszódik, pontosabban belőle ihletődött Marquez a Szerelem a kolera idején írásakor. Ezt a regényét kedvelem leginkább a könyvei közül. Ráadásul Marquez itt járt valamennyit egyetemre, és – ami fontosabb – itt kezdte újságírói pályafutását. Márpedig eléggé ismert, hogy ő mindvégig, különös módon, leginkább újságírónak tekintette magát. Mint ahogyan a hírnevet és Nobel-díjat hozó Száz év magány is sok szempontból innen indult, hisz itt találkozott azzal, aki egy, a százéves háborúról szóló brosúrát ajándékozott neki, amelyből megmaradt a Buenda név, amit a regény szinte minden szereplője visel. És igaz az is, hogy többször élt itt a híres író, hamvait is az egyetem kolostorában őrzik. Ám ezek az adatok nem jelentenek semmilyen érzelmi kötődést, hisz nekem nem jelentett soha akkora revelációt a szerző, mint például egykori szerelmemnek, akit elbűvölt a könyv, amikor megjelent a Horizont sorozatban, és aki szinte kötelező olvasmánnyá tette számomra a könyvet, amelyet fanyalogva nem olvastam végig, annyira nem tetszett. Az ellenérzésem megmaradt az ismételt próbálkozások mindegyikénél. Ma sem szeretem, bármennyire is magyarázzák nekem, mitől olyan jó és nagy. Megengedem magamnak ezt a luxust…
Summa summarum, nem tudom, miért voltam kíváncsi Cartagenára, ám tény, hogy tetszett, amit ott láttam, és jóval több időt bóklásztam volna, egyedül, a bohém Getsemane negyedben és a fallal körülvett óvárosban, és talán máshol is. Nem hiába lett 1984-ben a kulturális világörökség része az óváros mellett az impozáns, nagyon fotogén erődje, mely a legnagyobb és a legjobb állapotban fennmaradt ilyen építmény Dél-Amerikában. A kilátás is nagyon szép volt onnan.