Izland távoli világáról keveset tudunk. Ismereteink alig néhány szóban összefoglalhatók. Szigetország a messzi északon, mostoha időjárás, hideg és sötét. Nehéz megélhetés, kopár, terméktelen vidék. Kiterjedt jégmezők, vulkánkitörések. Az utóbbi években azonban a szigetországról alkotott, igen vázlatos képünk az irodalom területéről érkezett színekkel gazdagodhatott. Az 1963-as születésű író, Jón Kalman Stefánsson művei világszerte egyre népszerűbbek, magyarra is több könyvét lefordították, olvasótábora folyamatosan nő. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy nemcsak írásai­val, de magával az íróval is több rendezvényen találkozhatott a magyar olvasó, és minden alkalommal olvasók tömege vett részt az eseményen: 2021-ben a Budapesti Margó Irodalmi Fesztivál meghívottja volt, két évvel később a Kolozsvári Könyvhéten vett részt mint díszvendég, legutóbb pedig ez év őszén a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon szintén díszvendégeként találkozhatott vele az érdeklődő közönség. Az író két magyar kiadója, a Jelenkor és a Typotex már az izlandi író sokadik könyvének (tíznél is több) kiadásánál tart. Hogy a legismertebbeket említsük: Menny és pokol trilógia; Hiányod maga a sötétség; Nyári fény, aztán leszáll az éj; Csillagok sercegése; Ásta.

Stefánsson írásaiban Izland világa a természeti környezet és az emberi sorsok összefonódásaként jelenik meg. Az író korántsem egyszerűsíti le a kérdést, nem ad egyértelmű választ arra, hogy a környezet vagy a sorsszerűség határozza-e meg életünket. És épp ez az a megoldhatatlan dilemma, ami a Stefánsson-műveket a lírai hangvétel és a történetszövés finom összefonódásával állandó vibrálásban tartja. Ahogyan egyik interjújában mondja a szerző: „A sors egy olyan kifejezés, amit gyakran használunk, anélkül, hogy elgondolkodnánk azon, mit is jelent… És itt van egy kérdés, amit évezredek óta kérdezgetünk magunktól: mi döntünk a sorsunkról vagy sem…? De a sors a vérünkben is van az őseink által, hiszen a szüleinktől örököljük a karakterünket, a temperamentumunkat, és ez mind számít abban, hová jutunk. A gének az erősebbek vagy a környezet? Az örökségünk vagy a körülmények a meghatározók? Számomra ez utóbbi az egyik legfontosabb kérdés.”
Az Olvasóklubban Stefánsson Ásta című regényét olvastuk. Egy fiatal nő története bontakozik ki a regényből, amelynek felépítése fragmentált: a központi történetszál mellett több szereplő élete felé is elkanyarodik a narratíva, az olvasót időnként próbára is teszi a töredezettség, az egyes szereplők beazonosítása. Mindazonáltal a regény nem széteső, a szerteágazó történetek úgy hoznak be újabb és újabb szereplőket, eseményeket a regényfolyamba, hogy rájövünk: egyetlen emberi élet sem önmagában való, a sorsok át- és átszövik és alakítják egymást. Ásta története mellett megismerjük az apjáét is, aki munka közben egy létráról a járdára zuhanva, halála előtt újraéli életének azokat az eseményeit, amelyek alakították életét. De belép(nek) a történetbe Ásta szerelme(i), a megkötöttségekből szabadulni vágyó fiatal nő kísérletei arra, hogy kezébe vegye azt a bizonyos sorsot. Ezek a próbálkozások többnyire kudarccal, fájdalommal végződnek: csalódás vagy halál, tévedések és félreértések kísérik hősünket az elvágyódás és a beteljesülési vágy útjain. A többszólamúságot az anya alakja, az apa költő testvérének története is gazdagítja, sőt, a szerző önmagát is úgy szövi bele az események sorába, hogy az írói szerep napjainkban problematikussá váló kérdésével is szembesülünk.
Elemzők szerint az Ásta a szerelem és a szeretet könyve. Nevét szülei a Nobel-díjas izlandi író, Halldór Laxness regényéből választották, amelyben az egyik szereplő alakjában a szabadság és az elköteleződés, a szeretet és senkitől sem függés kettőssége ütközik össze egymással. És itt újból a sorsszerűség és a környezet dilemmájával szembesülünk: vajon Ásta a választott név által (is) meghatározott sors útján halad-e, vagy a környezet szorosan köréje szövődő hálójából próbál kitörni, alakítani saját életét.
Izland a történetek, a költészet világa – mondja Stefánsson: „Kevesen vagyunk, nagyjából 370 ezren. De az izlandiak mindig is sokat olvastak és írtak. Nehéz megmondani, pontosan miért, könnyű közhelyekbe futni, ha erre keresünk válaszokat, de talán az egyik ok az elszigeteltségünk. Az izlandiak a 19. század végéig teljesen izoláltan éltek, esetleg nyáron találkozhattak más országok halászaival, de 5-6 hónapig hajók sem érkeztek a szigetre, annyira rossz volt az idő. Izland mindentől messze van, sötét a tél és akkoriban nem igazán voltak városok, úgyhogy a többség vidéken, kis farmokon lakott. Ilyenkor két út lehetséges, vagy lemondanak a kultúráról, csak az ösztönöknek élnek és primitív kultúrát építenek, vagy épp ellenkezőleg, küzdenek az unalommal, az elszigeteltséggel, a sötétséggel. Az elődeink korában nem voltak színházak, bárok, találkozóhelyek, de mindig voltak szavak, nyelv, és az mindenkié. Ez lehet az oka, hogy a történetmesélés és a költészet is fontossá vált. Egyszerűen kellettek a versek a túléléshez, és ez az oka annak, hogy az irodalomnak Izlandon ilyen mélyek a gyökerei.” Steffánson művei meggyőző és magával ragadó bizonyítékai a fenti állításnak.

Jelenkor Kiadó, Budapest, 2021