Gyakran hallhatjuk azt a kifejezést, hogy valaki „vizet sem vihet” valakinek. Talán „a mostani fiatalok” nem nagyon ismerik e kifejezés eredetét, csak sejtenek valami elmarasztalót… Nekem eszembe jut, hogy az erdei és mezei munkák során mindig valakit kineveztek „vízhordónak”, aki a közelebbi, vagy távolabbi forrásról korsóval (régen budullóval vagy légével) hozta az ivóvizet. Ha megjött a korsó, szólt a kaszás, a kapás: „Én is kérek egy cseppet”!
Emlékszem, a kollektivizálás utáni nagy közös munkára, amikor a kaszások közül valakit kineveztek vízhordónak, s az illető térült-fordult a korsóval (Ne felejtsük el, hogy addig jár a korsó a kútra, amíg nyaka szakad…!) Rendszerint egy idősebb embert, egy gyengébb kaszást bíztak meg e kiváltságos, de fontos feladattal, viszont este a brigádos őt is kaszásként tüntette fel a füzetében… Tehát a vízhordó megnevezés kissé megkülönböztetést jelentett, de semmiképpen sem mellőzést. Csak besorolást. Oda is kellett valaki. Aki ismeri az ösvényt, aki tudja, hol van a forrás. Aki eleget tudott tenni a megbízatásnak. Tehát a gyengébb hozta a vizet a forrásról, de szükség volt rá, mert kellett a víz a kaszásoknak, víz nélkül a kasza nem vágott…
Bevezetőnek ennyit. Az ember, ha kellő önismerete van, be tudja sorolni magát egy értékrendbe. Például egy szakma, egy foglalkozás tekintetében. Amikor beismeri, mint zongorista, hogy ő vizet sem vihet Liszt Ferencnek vagy Bartók Bélának… De azért ő helyi szinten megfelel. Amikor az ember tudatában van annak, hogy körülbelül hol van az ő helye, nem fényezi magát, nem próbálja kikiáltani magát ásznak, mert tudja, hogy csupáncsak tökfilkó. Ez is elég olykor ahhoz, hogy kijöjjön a huszonegy… Ha költő, és verseket ír, akkor be meri vallani magának, hogy „vizet sem vihet” József Attilának. Akinek, tudjuk, a születésnapján ünnepeljük minden évben a magyar költészet napját…

Arra gondolok, hogy a József Attila-díjat leginkább József Attila érdemelte volna meg, de sajnos, amikor azt kitalálták, ő már nem élt. A magyar költészet napját is sokkal később tették az ő születésének a napjára. Jómagam, aki több mint kétszer annyit éltem már, mint ő, valahányszor beleolvasok a verseskönyvébe, mindig tudatosítom magamban, hogy vizet sem vihetek neki, de gondolom, nem vagyok egyedül e felismeréssel… Talán még a József Attila-díjas költők, írók is néha bevallják maguknak, hogy bizony vizet sem vihetnek neki. Azt hiszem, kevesen vannak, akik elmondhatják magukról, hogy ők bizony vihetnének vizet a nagy költőnek, de jobb, ha ezt másoktól hallják, s nem maguk mondják magukról…
Hanem ugrok most visszafelé egy nagyot az időben: pontosan negyvenöt esztendőt! Amikor József Attila születésének 75. évfordulóját ünnepelték. Épp Bukarestben voltam, és a román fővárosban is megemlékező ünnepségre került sor. Ha jól emlékszem, a Nufărul teremben, ahol magyar és román színészek szavaltak magyarul és románul József Attila-verseket. Szólt valaki nekem, talán Lazics, talán Bogdán Tibi, már nem is tudom biztosan, de lehet, hogy megpillantottam a plakátot, amelyen írta, hogy hol és mikor… Tény, hogy ott voltam az ünnepségen, ahol különösen Ion Caramitru szavalata ragadott meg, amire azóta is tisztán emlékszem. A román színész könyv nélkül szavalta el József Attila nagy versét, A Dunánál címűt… Azt, amelyben írva vagyon, hogy apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az… A jelen lévő színészek többsége papírról szavalt, vagyis inkább felolvasott. Az volt a véleményem akkor, hogy Caramitrunak a színpadon lévő színészek közül senki még csak vizet sem vihet!
Megdöbbenek most, ha arra gondolok, hogy 1980-ban csak hetvenöt éves lett volna József Attila, vagyis még élhetett volna… Arra gondolok, hogy én már szégyentelenül a hetvenhetet taposom, s akkor ott, a Nufărulban még csak harminckét éves voltam. Annyi, mint amennyi ő volt akkor, amikor bebizonyosodott, hogy az emberi test nem törheti meg a végtelenbe tartó sínek párhuzamosságát…
Arra gondolok, hogy jóllehet már két kaszás áll mögöttem, még mindig „vizet sem vihetek” József Attilának. De legalább egy-két cseppnyi emléket (kultúrcseppet?) papírra vethetek vele kapcsolatosan. Születésnapja, a magyar költészet napja közeledtével…
 

Homonnai Nándor (eredetileg: Springer; 1884-től: Homonnai) (Székelyudvarhely, 1880. január 16. – Budapest, 1927. július 2.) magyar fotográfus.
 

Ferencz Imre
Projekt
Vittem a keresztet fel az égig
ahol az Isten heverészik
s szólt Ő látom hogy felértél
rendes ember vagy keresztény

hát itt a helyed a mennyben
kifogásom ellened nincsen
hanem a keresztet visszaküldjük
használható lesz még reméljük

esetleg ha itt megunnád
s kedved lenne lemenni újfent
szólt az Úr vízumot adok neked
hogy a projektet megismételd 

meglátjuk Uram hogy alakul
mondtam maradjunk annyiban
hogy heverészek itt egy kicsit
többre most nem vásik a fogam


Kettesben
Senki sem olvas engem,
egyedül csupán az Isten!

Ő is már csak szemüveggel
boldogul a szövegemmel...

Szemüvege dioptriás,
de jól lát vele, nem vitás!

Szereti ő a rímeket,
amiért összecsengenek...

Ha találkozunk, gratulál.
Barátok közt ez így dukál!

„Csak írdogálj, csak írdogálj,
s ne sírdogálj, ne sírdogálj,

csak így tovább, csak így tovább,
ne hagyd alább, ne hagyd alább!” -

mondja az Úr, és rám kacsint:
„Lesz még szőlő és lágy fasírt!”

Kell is nekem a biztatás,
anélkül talán feladnám

a versírást, s az Isten sem
olvasna akkor engemet...

Uram, jól megvagyunk ketten,
írunk-olvasunk rendületlen, –

mondhatni vigasz s vigalom
számunkra az irodalom!