Hirdetés

Átmenet

Albert Ildikó
Átmenet
Sziget a Mura folyón Fotó: Albert Ildikó

Utazásaim között mindig idő telik el. Erre mindenképp szükség van, nemcsak azért, mert nincs lehetőségem az egész életemet utazással tölteni, hanem – hadd legyek közhelyes – mert az élményeket fel is kell dolgozni.
Az élményfeldolgozás számomra azt jelenti, hogy a képek nézegetésével, jobb esetben – az utóbbi időben egyre ritkábban végzett – rendezésével újraélem a kirándulást, megjegyzéseket fűzök hozzá, értelmezem a látottakat meg a történteket, és megfogalmazom, mit jelentett nekem az az út: mit adott nekem tudásban, érzelmekben, gondolatokban, és milyen helyet foglal el ezek után az illető ország vagy vidék az élményvilágomban. Erre pedig idő kell, bár ezt az időt megkaphatnám úgy is, akkor is, ha közben, mondjuk, Nizzában vagy Velencében sűrű semmittevéssel töltenék egy-két hónapot. Ezen a két helyen tudnék élni Budapesten kívül, ha lenne egy komoly vagyonom. Mivel nincs, az utazásaim között dolgozom. Utána még édesebb a világlátás.
Mindebből okulva, mielőtt elkezdeném a következő útiélményem bemutatását, egy rész erejéig fölszusszanunk itt is. Az év végi – év eleji kis kiruccanásom szépségeiről regélek egy keveset. Mert szinte véletlenül jött össze egy grazi szilveszterem, amelyből legkevésbé a szilveszter az érdekes – sőt, az inkább bosszantóan jellegtelen volt –, ám a többi beragyogta az ott töltött napokat, kifejezetten szépen-jól múlt el az óesztendő és kezdődött az új év.


Cikkünk a hirdetés után folytatódik!

Hirdetés


Graz hangulatos, a régi osztrák monarchiát idéző, sokszor ismerősnek tűnő város. Nem véletlen, hogy reneszánsz-barokk óvárosa a Világörökség része. 
Nekem az újdonságai is nagyon tetszettek. A sokat vitatott, furcsa külsejű, némelyek szerint „barátságos földönkívüli” Kunsthaus bizarrul hat ugyan az ódon épületek között, de szerintem jól néz ki. A várost átszelő Mura folyón épített kis szigetecske pedig kifejezetten hatásos.
Operaháza kisebb és kevésbé díszes meg tizenöt évvel fiatalabb a budapestinél, de csapata igen jó, a közönsége pedig kifejezetten vájtfülű. Nagyon tetszett, amilyen elegánsan jelentek meg, és mennyire élvezték a nem kifejezetten könnyű és fülbemászó újévi hangverseny programját, amelytől én nem voltam elragadtatva: inkább az alkalom és a lehetőség, mintsem az est zeneszámai vonzottak. Annál nagyobb élmény volt a Budapesten látott három színházi előadás. Szinte kibéreltem ez alkalommal a Belvárosi Színházat. Legkevésbé a Tok-tok vagy hogy pattog a kocka? tetszett, egy elmegyógyász várótermében összegyűlt/-gyűjtött, pszichés gondokkal küzdők történeteiből összeálló vígjáték, amelyet jól adtak elő, ám nekem nem igazán volt víg – több okból, de leginkább azért, mert nehéz hitelesen megrajzolni ilyen figurákat egy szakembernek, aki ráadásul nem tud mulatni rajtuk. De én voltam a hibás, hogy ezt választottam, mert az előadás különben jó volt.
Annál megejtőbb volt A legenda háza, különösen a kitűnő színészi játékért, mert a me too témája számomra már eléggé unalmas. Ezzel a kijelentésemmel vállalom, hogy a hívei megkövezzenek. Szomorú volt a kicsengése, és nagy gondnak tartom a jelenséget, ám nekem a téma ellenére jelentett élményt az előadás. 
Legjobban a Még egy kört mindenkinek tetszett, és úgy gondolom, rendkívüli teljesítményt nyújtott a négy színész, aki kísérletből lett alkoholistákat alakított néha szinte koreografálva és úgy, hogy sokáig nyerítve röhögtünk, a végén pedig elsírtuk magunkat. 
A szűk tíz napra a beszélgetések tették fel a koronát. Néhány grazi útitárssal, egy régebbivel való találkozás és egy még régebbivel mára barátsággá alakult kapcsolat ragyogja be ma is a napjaimat.
 



Hirdetés


Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!