Arundhati Roy vaskos regénye első nekifutásra nem könnyű olvasmány. Egykettőre ledobja magáról a gya­nútlanul közelítő olvasót. Az Ódelhi falain kívüli temetőben induló történet annyira távoli világba vezet, nagyon idegen és megjegyezhetetlen neveket használ, és annyi kultúrspecifikus kifejezést már az első oldalakon, hogy elveszíthetjük a bátorságunkat. Miután átküzdöttük magunkat a szöveg ide­genségén, újabb akadályt jelenthet a sorra megjelenő rengeteg szereplő, a különböző idősíkok és a köztük levő, elsőre talán nem teljesen átlátható bonyolult viszonyok. Kitartásunkért cserébe megkapjuk viszont Andzsum, a hidzsrá történetét, aki klasszikus urdu párversek ismerője. Megismerjük az építészmérnök Tilót, a szír katolikus anya kaszton kívül született lányát. Múszát, a kasmíri szabadságharcost, Bipláp Gusztát, a hindu hírszerző szolgálat alkalmazottját, Amríkh Szinghet, a szadista vallatótisztet. Szaddám Husszeint, aki hindu születése ellenére választotta ezt a nevet, és mindenben megtalálja a vállalkozási lehetőséget. Mint egy régi város utcáin, úgy barangolunk a szövevényes történetekben. A sokféle szereplő és történet kavargása egy olyan Indiát mutat, amiről semmit sem tudtunk, teljesen ellentmond a sztereotipikus India-képünknek, és amely a huszonegyedik század politikai és gazdasági mozgásaiban egyre brutálisabban rombolja sok száz éves közösségeit és azok életterét, miközben nem szán nekik helyet az új Indiában.
Arundhati Roy regénye akkor sem válik könnyű olvasmánnyá, amikor már könnyedén haladunk a szöveggel. Mert az ikertornyok lebombázása és a gudzsaráti öldöklés közti összefüggések nemcsak Indiával kapcsolatos, hanem világpolitikai mozgásokon is elgondolkoztatnak. Mert a Dzsantar-mantar tüntetői az India különböző csoportjainak fájdalmát kiáltják világgá. De az a működés, ahogy a kormány és a média a legkomolytalanabb hőbörgőt futtatja fel, aki az általános igazságtalanság ellen szólal fel, már egy univerzálisabb taktikája a mindenkori demokratikus hatalmaknak. Mert így egyrészt nyitottnak mutatja magát az elégedetlenek meghallgatására, másrészt viszont eltereli a figyelmet a többi tüntetőről, akik konkrét igazságtalanságokról beszélnek. Annak a lázadó újságírónak az útja pedig, aki a sikerek hatására fokozatosan a hatalom szolgálatába csúszik át úgy, hogy ő maga sem veszi észre, szintén a világ bármely pontján elképzelhető karriertörténet. Nagy léptékű mozgások áttekintésére késztet a regény, miközben a lokális fo­lyamatok sokaságával hengerel le, és persze mindvégig érzelmileg is fogva tart.
A regény alaphangja nem a kiábrándult harag, noha mindenhol előbukkan az írónő politikai aktivista beállítódása. Az egyéni sorsokban nagy szerepet kap a közösségi érzés és a szeretet. A különböző okokból sorra a társadalom peremére szoruló hőseink valamelyest révbe érnek és szinte idilli mikrotársadalmat hoznak létre a temetőben. Egy kicsit az az érzésünk, hogy az írónő kompenzál az őket ért sok fájdalomért, de értjük azt is, hogy az élet nem ér ott véget, ahol a „dunija”, a külvilág számára nem hasznos az egyén. Hogyan lehet egy ember vagy egy egész közösség fölösleges? És akkor mi legyen vele?