Igényes kiállítással állított emléket a Csíki Székely Múzeum munkaközössége az 1694-es tatárbetörés következtében elpusztult Cibrefalvának (Csíkszentmihály egykori tízese). Kiállítás és csatolt katalógus az 1980-as évek régészeti ásatásai­nak körülményeit, eredményeit mutatja be, egyben méltatva Szőcs János akkori múzeumigazgató munkásságát. Sajnos a kiállítást nem láthattam, előadásokat nem hallgathattam így észrevételeimet csak a katalógusra alapozhatom.
Negyven év távlatából érdeklődve figyelem mit sugall a kiállítás a mai látogató számára, maradt-e ki olyan részlet, ami elkerülte a figyelmet, vagy feledésbe merült, hiszen a kiállítás létrehozói már új generációt képviselnek…
Lapozgatva a katalógust, Szőcs Vince neve is felmerül benne mint az ásatások kezdeményezője. Innentől jelentkezik néhány problémám, amelyet fiaként, hagyatékának gondozójaként és műkedvelő helytörténészként szóvá kell tennem.

Arra számítottam, hogy a kiállítás teljesebb körű tájékoztatást nyújt nemcsak a 330 évvel korább történtekről, hanem az utóbbi évtizedek feltáró munkáiról is, hiszen minél több a részlet, annál teljesebb a kialakuló kép. Hiányolom, hogy nem említi például az 1980-as régészeti ásatások előzményeit. A tatárbetörés Pogány-havasi iránya pedig vitára késztet, mivel a vélemények már 40 évvel ezelőtt is megoszlottak ebben a kérdésben.
Az alábbiakban ezekre szeretnék reflektálni személyes emlékeimre, apám feljegyzésére, no meg a lassan polémiává duzzadó régi felcsíki szekérutak nyomvonala kérdésére.
Vegyük sorra!

Ki volt Szőcs Vince? Mindenekelőtt nem tanító – mint ahogy a katalógusban szerepel –, hanem jómódú gazdálkodó, akinek miután földjeit, gatterét, cséplőgépét elvették, családjával együtt a kulákok keserves életét élte.
Miként lett Cibrefalva szerelmese? Kristó Tibor újságíró megfogalmazása szerint – Cibrefalva – „a diktatúra bekeményített évei elől való menekedése remetebarlangját jelentette számára. De nem sokáig bírta a magányt, rábeszélte a csíkszeredai múzeumot, annak akkori igazgatóját, János Pált, hogy kezdjenek mentőásatásokat a környéken… Oszlopos tagja volt a Múzeum Baráti Körének (ilyen is létezett akkoriban), mindaddig, mígnem egyik volt »tudós muzeológus« meggondolatlan szavaival olyannyira megsértette a szerinte »amatőr keresgélőt«, hogy »száműzte magát« az intézményből”. (Elhangzott Lármafák öröksége. Csíkszentmihály című közös könyvünk 2008-as csíkszentmihályi bemutatóján.)

Az ásatásokról. Az „amatőr keresgélő” hevenyészett térképet készített a gyep alatt rejtőzködő faluról, majd módszeresen átkutatta a területet. Így talált rá azokra a csemperitkaságokra, melyek értékelését a csíkszeredai múzeum munkatársaira bízta. A csempéket először 1978-ban az alakos csempék megyei kiállításán mutatták be. Szöveges kiértékelésükről a Sepsiszentgyörgyi Múzeum 1980-as évkönyvében olvashatunk (Demény István Pál, János Pál, Kristó Tibor: Csíkból előkerült alakos kályhacsempék in. ALUTA X–XI.) Ismételt bemutatásuk bizony elmulasztott lehetőség, hiszen igazi kuriózuma lehetett volna a nemrég zárult kiállításnak.
A cibrei rét szakszerű régészeti feltárását 1980–84 között végezték Szőcs János és Ferenczy Géza vezetésével. Nem esik szó az ásatások harmadik résztvevőjéről, Benkő Elek akadémikusról, aki Szőcs János baráti kérésére a székelykeresztúri múzeumból Szentmihályra utazott és kijelölte az ásatás alapvonalát és szelvényhálózatát. Ő így emlékszik Szőcs Vincére: „Nemcsak a falusi gyűjtemény szép tárgyai maradtak emlékezetesek számomra ebből az időből, hanem Szőcs Vince nagy helyismerete és a csíkiak konokságával vállalt ügyszeretete, népe múltjához való ragaszkodása is.” (Múltunk ösvényein – Lármafák öröksége. Csíkszentmihály, javított kiadás, 2010)

Egyértelmű, hogy a tatárok Pogány-havasról törtek a falura? A katalógusban tényként szerepel a támadás iránya: „Gyimeslaka felől Pogányhavasról lezúduló tatárok…”
Véleményem szerint ezt ilyen egyértelműen kijelenteni nem lehet. Íme két ellenérv:
1. Demény István Pál, János Pál és Kristó Tibor a csíki ásatag csempéket bemutató tanulmányukban így fogalmaznak: „A cibrefalvi udvarházat 1694-ben égették fel a Csíkba Lóvész felől betörő tatárok”.
2. Fennmaradt szájhagyomány alapján Szőcs Vince az alábbiakat jegyezte le Lóvész szomszédságában található Disznófertőről: „Sándor János alkapitány disznócsordája a Disznófertő nevezetű bükkösben »makkozott« (bükkmakkon élt), ugyanott telelt is. A kutyák rendkívüli ugatására ébredt a pásztor. Látva a völgyön feltörtető (?) tatárokat, sietett Szentmihályra, hírül adni urának a tatárok jöttét, de azok megelőzték, a falut álmában lepték meg.” Dr. Szőcs András

Fontos megjegyeznünk, hogy Disznófertő Lóvész közelében van.
A terepviszonyokat jól ismerő helytörténészként idekívánkozik egy harmadik megjegyzésem: aki nyáron turistaként megpróbál Pogány-havasról Szentmihályra beereszkedni, majd jól megpakolt hátizsákkal visszakapaszkodni – ráadásul a mutatványt rövid időn belül még egyszer megismételni – nem vállalkozik egyszerű feladatra. Képzeljük el mindezt nagy hóban (1694-ben is nagy hó volt) zsákmányszerzés céljából teljesíteni…
Csupán a falu elhelyezkedése okán Pogány-havast tekinteni a betörés irányának, nem tartom kellően alátámasztottnak, hiszen 1694-ben a tatárok egész Felcsíkot elpusztították. Nem inkább arról van szó, hogy Cibrefalva nem épült újra – „gyep alá került” –, hasonlóan más településmaradványokhoz, például Csík­szentlélek határában?

Néhány gondolat Szőcs János Tanár Úrról. Tudományos munkásságát értékelni érdemben nem tudom, de az 1990-es, 2000-es évek során kibontakozó műkedvelői mozgalmat felkaroló támogatását annál inkább. Ez az időszak falumonográfiák virágkora volt. A Tanár Úr olyan kiapadhatatlan forrásnak bizonyult, ahonnan bárki meríthetett, aki érdeklődött múltunk iránt.
Mindenki meríthetett, de a forrás tisztaságának megőrzésére tanári szigorral figyelt. Így kaphattam elégtelent, miután sok anyaggal, tanáccsal segített készülő könyvünk (Lármafák öröksége. Csíkszentmihály, 2008) megírásához. Megítélése szerint ugyanis néhány elképzelésemet a székely hadiképzésről, a régi szekérutak nyomvonaláról nem tartotta kellően megalapozottnak.
A sors iróniája, hogy éppen tőle hallottam először „Utusajjáról – mint legtörpébb hely, melyen [Szentmihályról] Gyimeslokra és onnan visszautazni lehet”. Ez az út vezetett Disznófertőn, Lóvészen át Szentmihályra.
Valószínűleg tudhatták ezt a tatárok is…
Ezelőtt pár évvel ezt az utat bejártam, do­kumentáltam, majd megjelentettem az Apám életművét bemutató kötetben (Mezítláb múltunk cserépdarabjain – Függelék, Csíkszereda, Hargita Népe Lapkiadó, 2018). Az ismertetett út a gyimesi átkelő korábbi alternatívájának számít az általánosan elfogadott Szépvízről induló „örmények útjával” szemben. Műkedvelői felvetésről lévén szó, a fogadtatás vegyes volt: elfogadás, kétkedés, elhallgatás. Ismereteim szerint ilyen szemmel ezt az utat a görbepataki Utusajjától, Disznófertőn keresztül az ajnádi Réhig, rajtam kívül senki nem járta be. Itt az ideje ezt a mulasztást pótolni. Biztos vagyok benne, hogy a helyszínen tapasztaltak meggyőzőek lesznek, egyben eligazítanak a Cibre pusztulásához vezető tatárbetörés lehetséges irányáról is.
Eligazodáshoz szívesen ajánlom képes útikalauzomat: Moldvából Erdélybe középkori szekérutakon (Csíkszereda–Vác, 2023)