Az 1848-as magyar sajtótörvényt az európai szabadságeszme jelentős lépéseként ünnepelik, ritkán emlegetik azt, hogy sokaknak mégis csalódást okozott, köztük Petőfinek és Táncsicsnak is. Táncsics Mihályt pedig éppen ez a törvény szabadította ki a börtönből, ahová a sajtószabadságért vívott küzdelme miatt került 1846-ban. Sajtószabadságról nézetei egy rabnak című munkája szerzői név nélkül Lipcsében jelent meg, de a nyomdász védelmében Párizst írtak a könyvbe. Táncsics leleplezte a mindenkori cenzúra igazi célját: a világi hatalom nem a vallást és az erkölcsöt védi, hanem a népet tartja sötétségben, hogy „vele baromként bánhassanak”. Radikális szabadságharcának kevés volt a mérsékelt hangú sajtótörvény, amely továbbra is állami ellenőrzés alá vonta a könyvkiadást és vele mindenféle publikációt, korlátozta a könyvterjesztést, megengedte a rendőri felügyeletet a könyvkereskedelemben a kis boltok „zugárusai” és a házaló könyvügynökök fölött, kimondta, hogy a szerzőt felelősségre kell vonni a munkájáért, ha az állam vétkesnek találja, és vele együtt szigorúan megbüntetik a nyomdát és a könyvkiadót is. 1845-ben ugyancsak Lipcsében és ugyancsak névtelenül jelent meg Kovacsóczy Mihály és Császár Ferenc szerzőpáros Magyarkák című könyve, amit a cenzorok alkalmasint kitörő örömmel olvastak, és a saját besúgó könyvügynökeiket arra biztatták, hogy széles körben terjesszék. Ez a könyv az agyafúrt ötletességgel tarkított szellemeskedő rágalmazás magasiskolája. Célzatos példabeszéd az, hogy Illyés Gyula száz év múlva, 1943-ban a hasonló idők ösztönzésére könyvismertetőt írt róla a Magyar Csillagba: „Lelki épüléssel forgathatják azok is, akik a szerző nyomdokain járnak, s azok is, akik netán a könyv igen nagyszámú hőseinek sorsára szorulnak: Petőfi ex-baka, nyugalomba lépett színész, ex-divatlap-segédszerkesztő és vándorköltő. Szilaj csikó a honi poézis mezején, sem féket, sem kantárt, sem zablát, sem nyerget nem tud tűrni. Verset sokat ír, akár szabályosat, akár nem, az mindegy neki…

Vörösmarty nénike borral koszorúzott akadémiai rendes tag s a nagy tudomány, kivéve a szivargyártást, nem legerősebb oldala. Kossuth kezeiből kisikamlott a Pesti Hírlap, mely konyhájára az utolsó évben 18 ezer pengő forintot jövedelmezett.” A becsmérlő szavak divatja és olvasottsága máig mit sem változott. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után az írók egy része börtönben ül, sokan bujdosnak, külföldre menekülnek, rejtőzködnek. 1850 októberében jelent meg a Pesti Röpivek című hetilap, amit hamarosan be is tiltottak. Ez nem csoda, hiszen már az első számában jeleskedett benne az áthallásos akasztófahumor: „A sajtószabadság legélénkebb korszaka van most. Mily fölséges sajtótörvények!” Alább aztán kiderül, hogy az újság éppen a szőlősajtóról, vagyis az őszi szüretről számol be. A bujdosó, rejtőzködő és a cenzúra által betiltott írók álneveken írnak, a közlés keserves szélmalomharc. Az álnevek inkognitója, vagy éppen kihívó nyilvánvalósága nyílt gúnyolódás a cenzúrával. Dongó, Karádfy, Hámborfy, Julis, Keve, Rejtvényi, Aggteleki, Remete stb. Ezek közül is talán Jósika Miklós álneve a leggúnyosabb túlzás: Pityefoki Jung Móric. Az ő élete egyféle szomorú példája a korszak magyar írójának. Kortársai jól ismerték és olvasták a Nővilág és a Vasárnapi Újság főmunkatársai közé tartozó Jósika Júlia írásait is, aki Jósika Miklós második felesége volt, tízévi jegyesség utáni házaséletük nagy része bujdosásban telt idegen országokban. Jósika Miklós regénye, az Abafi már híres és olvasott volt Magyarországon és szülőföldjén, Erdélyben is, ám őt mint felségsértőt és lázadót 1850-ben halálra ítélték, soha nem jöhetett haza, regényei a tiltott könyvek listájára kerültek. Nagy szegénységükben a Júlia által fönntartott csipkebolt biztosította a megélhetésüket. Lefordította németre a férje magyar szabadságharcról írt kétkötetes művét, ami Lipcsében meg is jelent, de jórészt ismeretlen maradt, mert a könyv mind Ausztriában, mind Magyarországon a tiltott könyvek listáján szerepelt. Az 1850-es években az irodalmi élet szakadatlan viták, ellentétek terepe. Különböző generációk, világképek, ízlésvilágok fordultak egymással szembe. Nemegyszer idézik Tompa Mihály levelét, aki 1850. október 27-én azt írta Arany Jánosnak, hogy „soha nem láttam annyi gazt és szemetet az irodalomban kivált a költőiben, mint jelenleg van! Mezítlábas kamaszok hancúroznak, honn érezve magukat a jól mívelt téreken”. Ez az a kor, amikor nagy költőink, íróink közadakozásból megjelentetett műveinek címlapján könyvkiadó neve helyett gyakran ez a mondat áll: „Kiadták a barátai.”