Girbegurba fecsegések 202.
A 26. század messze van, bár hozzánk kissé közelebb, mint Aldous Huxley angol íróhoz és filozófushoz (kilenc alkalommal jelölték irodalmi Nobel-díjra), aki Szép új világ című regényében 1932-ben tett oda egy időutazó kiruccanást, hogy megírhassa a szomorú és egyben ironikus londoni látképet, amivel találkozni vélt. „Zömök, szürke épület, mindössze harmincnégy emeletes. A főbejárat felett a felirat: Belső-londoni keltető és kondicionáló központ, egy címerpajzsban pedig a Világállam jelszava: közösség, azonosság, állandóság.” Itt készítik tehát (nem születnek, hanem készítik, futószalagon gyártják) az egyforma férfiakat és nőket a tervszerűen előírt azonos adagokban. Az ipari tömegtermelés elvét a biológiában is alkalmazzák, olykor egészen fáradságos manőverekkel alakítva az alanyokat a kívánt formára. „Miért veszik a fáradságot, hogy pszichológiailag lehetetlenné tegyék a Delták számára, hogy a virágokat szeressék? Az igazgató türelmesen elmagyarázta. Ha a gyermekeket arra késztetik, hogy üvölteni kezdjenek egyetlen rózsa láttán, ez a magasabb gazdaságpolitika miatt történik. Nem is olyan régen, ezelőtt egy évszázaddal vagy akkortájt, a Gammákat, Deltákat, még az Epszilonokat is arra kondicionálták, hogy szeressék a virágokat – különösen a virágokat és a szabad természetet általánosságban. Az volt az elképzelés, hogy arra késztetik őket, minden lehetséges alkalommal kívánjanak vidékre menni, s így arra ösztönözzék őket, hogy igénybe vegyék a közlekedési eszközöket. – És nem vették igénybe a közlekedési eszközöket? – kérdezte a hallgató.
– Dehogynem, nagyon is – felelte az igazgató. – Csakhogy semmi mást nem vettek igénybe. A kankalin és a táj egyetlen szempontból igen káros: ingyen van. A természet szeretete nem foglalkoztatja a gyárakat. Úgy határoztak, hogy kiirtják a természet szeretetét, legalábbis az alsóbb osztályok között.” Kedves Olvasóm! A mélységes cinizmus ott rejtőzik, hogy ez a lényegre csupaszítva csak célirányos gazdaságpolitika. A Szép új világban totalitárius társadalom van: „És a diktátor… jól teszi majd, ha bátorítja… a szabadságot, hogy kábítószer, film és rádió hatása alatt álmodozzanak, ez segít majd megbékíteni az alanyokat a szolgasággal, ami a sorsuk.” A hátborzongató, mások szerint csak irodalmi színezékkel megfestett, pusztán figyelmeztető negatív utópiák, szakkifejezéssel disztópiák elemzése mentén két név említése kötelező: Huxley és Orwell, na és persze kell H. G. Wells is, aki „feltalálta” az időgépet, vagyis az időutazást. Orwell 1949-ben megjelent 1984 című regényének és naptári évének jóslatát már szerencsésen túlélte az emberi társadalom, de közben megtanulta tőle, hogy „A Nagy Testvér szemmel tart”. Huxley 26. századi embersorsa messze van. Vagy mégsem?! A 20. század elején a drogok törvényes korlátok nélkül, szabadon keringtek tudósok, amatőrök és kíváncsiak körében, Huxley tudósok, írók, képzőművészek, zenészek, színészek százaival együtt maga is bedőlt a divatnak, ami szerint az irányított tudatmódosítás élénk esztétikai élményt kínál, amely hozzájárul a művészetek jobb megértéséhez, és növeli a kreativitást minden munkában. Kevesebben foglalkoztak azzal, hogy a „Nagy Testvérnek” minden tudatmódosító szer egyben lehetőséget kínál a befolyásolásra, a mások feletti kontrollra és a társadalmi értékek rendjére is. A pszichológiai kontroll a különböző összeesküvés-elméletekben ma is valóságos fenyegetés, aki hisz benne, az máris Huxley képzeletvilágában él, és a Szép új világ ijesztően valóságosnak tűnhet, akár igaz, akár nem. 20–21–26. század! Miféle keltetőgépekben, kik tervezik a diktátorokat? Csak véletlen mutánsok lennének? Mindenkori torz jelen a diktátorok felbukkanása a világ akár békés, akár békétlen tájain? Hány rajongó tesz ki egy keltetőgépet? Hány megkeseredett szívű alattvaló szenved szolgaságban? Egy is sok? A kérdések segítenek legalább valamicskét megtartani a józan észből? A mai diktátorok már ritkán adnak kenyeret a népnek, a cirkusztól is óvakodnak, mert a tömeges gyülekezés kiszámíthatatlan. Legjobb néhány jelszó, amellyel kezessé teszik és ellenőrzik a tömegeket, és minden rendben van, amíg a többség hisz benne, az elit pedig boldognak érzi magát. A 26. századi Londonban is, íme, az emberi társadalom gondtalan, egészséges és technológiailag fejlett. Nincsenek háborúk, nincs szegénység, mindenki folyamatosan a hipnotikus boldogság állapotában leledzik. Vajon a vers megkarcolhatja a tökéletes nyugalmat? „Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.” Hihetünk József Attilának?