Gondban vagyok. Úgy gondoltam (a gond kiegészítője néhány betűvel!), hogy utánajárok a mosoly alapvonásának, ugyanis nemrég furcsa figyelmeztetéssel szembesültem egy hírlapi jegyzetből. Ez arról szólt, hogy arcunkon a mosoly olyan maszk is lehet, amely depressziót takar. Ezért aztán haladéktalanul tudatosítanunk kell magunkban, hogy aki minden ok nélkül folyton rámosolyog ismerőseire, barátaira, családtagjaira még akkor is, amikor tulajdonképpen belül ingerült, csalódott vagy szomorú, az feltehetően depressziós és legjobb, ha terápiára jelentkezik egy pszichológusnál. Mondjak le saját „lefegyverző” mosolyomról csak azért, mert „gyanús” lehet? Komoran töprengjek azon, hogy milyen érzelmi válaszra kondi­cionál engem és másokat? Jobb vagy rosszabb, mint az őszinteségből vagy az önfegyelem hiányából következő dühös kifakadás és vélt vagy valós sérelmek felsorolása? Teljesen tudománytalan tapasztalatom azt bizonyítja, hogy szürke hétköznapokon bizony-bizony egy kedves mosoly többet ér, megfizethetetlen, mert üdítően megnyugtató bónusz adni is, kapni is. Úgyhogy nem nagyon érdekel a depresszió gyanúja addig, amíg többen visszamosolyognak rám, mint ahányan nem! Az úgynevezett önismereti és állítólag stressz- és szorongásoldó őszinteséglavina mellett/helyett az érzelmek kifejezésének kulturális szabályai is vannak. A civilizációs és közösségi hagyományok is befolyásolják azt, hogy milyen érzelmeket milyen helyzetben mutathatunk ki. Hogy mást ne mondjak, egy gyászszertartáson sehol a világon nem szoktak hangosan vihogni az örökségre gondolva, vagy az élő hozzátartozóknak a halottat becsmérelni részvét helyett.

A mosoly kapcsán gondolhatunk a japán szokásokra is, amelyekben a mosolygás maga az udvariasság mások felé. Van a gyermekkorban tanított/tanult mosolygásnak egy híres ellenvetése, évtizedeken keresztül mind a tudományos szakirodalomban, mind a laikusok körében népszerű és vita tárgyát is képező olvasmány. John Broadus Watson 1928-ban megjelent könyvével (A csecsemő és a gyermek pszichológiai gondozása) a mosolytalan gyermeknevelés kitalálója. Tudósok és laikusok egyaránt vitáztak az életszerűségéről. Laboratóriumi kísérletek nyomán született, bemutatása a tudománytörténet dolga, de ami ebből a köztudatba leszűrődött, az hátborzongató: „Bizonyos mennyiségű gyengéd válasz szociálisan szükséges, de csak nagyon kevés szülő ismeri fel, hogy milyen könnyen túltrenírozhatják gyermeküket. Szíven ütheti az embert az a gondolat, hogy fékeznie kell gyermekeire és azoknak szüleikre irányuló szeretetének kifejezését… Az anyák nem is tudják, hogy amikor csókolgatják gyermeküket, felveszik, ringatják őket, babusgatják és térdükön lovagoltatják, szép lassan egy olyan embert nevelnek fel, aki teljességgel alkalmatlan lesz azzal a világgal való megbirkózásra, melyben később felnőttként élnie kell… Soha ne öleld vagy puszild meg őket, soha ne hagyd, hogy az öledbe üljenek. Ha muszáj, egy jó éjt puszit adj a homlokukra. Fogj velük kezet reggel. Emlékezz arra, amikor megpróbálod cirógatni a gyereked, hogy az anyai szeretet veszélyes eszköz. Egy eszköz, amely egy sohasem gyógyuló sebet okoz, egy sebet, ami a gyerekkort boldogtalanná teszi, lidércnyomássá a serdülőkort, egy eszköz, ami kettétörheti a felnőtt fiad vagy lányod szakmai jövőjét és esélyeit a boldog házasságra.” A szerző tehát a könyvében azt tanácsolja a szülőknek, hogy ha a legjobbat akarják elérni abban, hogy gyermekük felnőttkorban sikeres, elégedett, önálló és határozott legyen, akkor soha ne mutassanak feléje szeretetet. Ebben a keretben nincs jelentősége annak, hogy a szülő és a gyermek mit gondol, milyen érzelmi folyamatok zajlanak benne, mit ad tovább ebből a következő generációnak. Ehelyett kiderül, hogy minden emberi és állati viselkedés néhány egyszerű veleszületett ösztönből és ezek kondicionálással tanított válaszaiból tevődik össze. A kondicionálás lélektani szakkifejezése Watson nevéhez fűződik. A szívtelenség tankönyvét nemegyszer ma is továbbírja az élet. Gondoljunk az elhagyott, családból kirekesztett, mosolytalan gyermekekre, akikről a nevelőik sikerként annyit tudnak hírül adni a világnak, hogy szakmára tanítják őket. Érdemes megemlíteni, hogy Watson hírnevét nemcsak ez a könyve alapozta meg. Miután eltávolították a tudományos intézetekből, ő a reklámszakmában hasznosította tudását, ért el megbecsültséget és jelentős anyagi sikereket. Mai napig követendő példa az üzleti életben, aminek egére fölrajzolta a vezércsillagot. Azt hirdette, hogy a reklámban mellékesek, sőt fölöslegesek a termékismertetők. A reklám elsődleges célja olyan vásárlók megsokszorozása, akiknek a vásárlási szokásait kontrollálni lehet, és ez a kontroll az ember érzelmi válaszainak kondicionálásával érhető el. Ilyenek példának okáért a félelem betegségtől, balesettől, kosztól, tűztől, lopástól, bármitől; valamilyen testi, lelki fenyegetettség miatti harag és szeretteink megvédése az ellenségtől stb. Kedves Olvasóm! Mosolylelemény: küldök egy mosolyt, ha nem tetszik, add vissza.