A férfi és nő közötti különbség szemléltetésére van egy vicces példa: az este levetett zoknijukat reggel a férfiak hiába keresik, sehol sem találják, de a nők azonnal kiszúrják a helyét a tarka szőnyeg eldugott sarkában is. Egyesek ezt azzal magyarázzák, hogy férfiősünk vadászó életmódot folytatott, tehát azt kellett célba vennie, ami mozgott. A zokninak ugye, nincs ilyen képessége. A nők életmódja ellenben a gyűjtögetés volt, meg kellett találniuk az ehető növényt és gombát a sokszínű réten, erdei tisztáson, a gyümölcsöt a lombok takarásában, a figyelmük megosztott, kényszerű figyelem két-három dolog között is, a gyermeksírás, főzés, rendrakás. Ezt a különbséget azóta is hordozzuk a génjeinkben. Ám magyarázhatjuk úgy is, hogy a zokni nem találása csak gyermekkorból örökölt, tanult hanyagság, vagyis az otthoni rend nem a férfi dolga. Vajon érdemes egy bensőséges kapcsolatban kibeszélniük a feleknek saját családi örökségüket, hogy mit tanultak otthon, mit visznek tovább, fordulnak-e szembe az örökségekkel? A családi örökség azt is jelentheti, hogy generációk például „apauralomban” nőttek fel, vagyis kell a fiú, a férfi családfő, aki továbbviszi a nevet és a birtoktulajdont, de ne feledkezzünk meg a régi Székelyföldön fiúk hiányában a lányok fiúsításáról, akiket hadba is hívhattak. A családban a társadalom egészével összehasonlítva, mindig a kis lépések, gyermeki tipegések a meghatározók a szerepek szétválasztásában vagy egybemosásában, azaz ki viseli majdan a kalapot és ki viseli a papucsot. Ha szükséges, mind a kettőt! Hol van a helyük az amazontermészetű, azaz büszke és harcos nőknek? Hibás gének vagy tanult viselkedésminták felelősek érte? Az amazonokról először Homérosz írt, és az utódok sokáig csak mesének hitték, de aztán történészi megerősítést nyert a létük. Ma már nem mese és nem is különlegesség, mert az „amazon” egyre kevésbé kelt megütközést, hiszen a klasszikusnak nevezett férfi és női szerepek ideológiákban igen, de az életben egyetemesen nem általánosíthatók. Filmkedvelők biztosan látták a tévében is közvetített Az éhezők viadala című filmet, amelyet először 2012-ben mutattak be, és amelynek alapjául Suzanne Collins amerikai író sci-fi regénye szolgált. A szereplők, férfiak és nők számára egyaránt, a túlélés a mindennapok része. Ez fizikai, szellemi és lelki felkészülést, edzést jelent, aztán a népünnepélyszámba menő, szó szerint élet-halál harc a versenyekben, viadalokban csúcsosodik ki, amit a hivatalos hatalom szervez és ellenőriz hivatásosoknak és békeőröknek nevezett szolgáival. Naiv megközelítésben, kezdetben úgy tűnik, hogy sporteredményeket akarnak elérni.

A látványos filmbéli „atlétikai” megoldások, kalandok melletti tanulság azonban kézenfekvő: az egyénnek, ha győzni akar, mert a győzelem egyenlő a túléléssel, olyan döntéseket kell hoznia, amelyekben az életösztön szembekerül a humánummal, akárcsak nemegyszer a valóságban, az általunk élt mindennapokban is. Törvényszerű, hogy az éhezők viadala (a valóságban is!) szövetséggé, az elnyomás elleni felszabadító harccá alakuljon át. A film kapcsán felvetődik egy történelmi érdekesség, nevezhetjük folytonosságnak vagy ihletforrásnak is, az ókori amazonok valós élete és legendája. Az ókorban összefoglaló néven szkítáknak hívott kelet-európai, illetve nyugat-ázsiai lovas népek harcos asszonyai ihlették az amazonok legendáját, amelyek újra az érdeklődés fókuszába kerültek, ugyanis a régészek az ősi temetkezési helyeken az utóbbi évtizedekben több mint háromszáz harcos nő maradványát azonosították, tíz (!) és negyvenöt év közötti, egyértelműen tevékeny női harcosokét, akiket a férfiakhoz hasonlóan lovukkal és fegyvereikkel együtt temettek el. Ezeknek a társadalmaknak a női tagjai ugyanúgy élték a mindennapjaikat, mint a férfiak. Egyenlők voltak a vadászatban és a csatában is. Már nem tartják mesének az ókori görög és római történetírók feljegyzéseit az amazonokról, akik nyilat és lasszót is használtak, amelyet a korabeli sírleletek és tárgyak képi ábrázolásai is bizonyítanak.
A folytonosság adott. Gondoljunk csak az orléans-i szűzre, Jeanne d’ Arcra, vagy a magyar murányi Vénuszra, azaz Szécsi Máriára, akinek története Petőfi Sándort is megihlette: „Hm, fegyveres asszony! Furcsa, furcsa lehet, / Olyanforma tán, mint szoknyában a férfi. / Tehát amazonok csakugyan termenek, / Melyekről nem egyszer hallottam regélni?”
És végezetül emlékezzünk a székely amazonokra a tatár betörések idejéből. A csíki asszonyokra, akik harcra készen csepesz (főkötő) helyett férfikucsmát tettek a fejükre az ellenség megtévesztésére, a csíkszentmihályi lófő Judit nevű lányára, aki karddal szállt szembe a tatárokkal, tehát ismerte a kardforgatás módját… a gyergyói Puskás Kalárira, akit Jókai Mór is megverselt: „Mikor 1658-at írtak, / Szép Erdélyországban hej, de sokat sírtak! / Százezerre ment, ki rabszíjra lett fűzve, / S lófarokhoz kötötten Krímiáig űzve. / De Puskás Kalári nem hallgat a szóra: / Engem ugyan nem küld kelmed a kuckóba. / Hogy én otthon nyugton addig tollat fosszak, / Míg szegény urammal vívnak a gonoszak.”