Vajon összesen hány rudacska rúzst használtak el édes anyaföldünkön a nők szilveszterkor, amikor társaságba mentek, ki tudná megmondani? Merthogy ugye ilyenkor minden leány és asszony szeretne legalább egy picikét pirimókos lenni. „Pirimókos: magát túlságosan cicomázó, magáról szépet képzelő. Né te, be pirimókoson ül ott” – magyarázza Kriza János Erdélyi tájszótárában, amelyet kiegészítésképpen fűzött Vadrózsák (Székely népköltési gyűjtemény. Balladák, dalok és rokonneműek, 1863) című könyvéhez. Ahhoz, hogy pirimókos legyen valaki, a régi magyar nyelv bőséges példát szolgáltat: kidikiseli, fölpiperézi, kendőzi, festékezi, vendégszínezi, kenceficéli, piperézi magát. Baróti Szabó Dávid Kisded szótárából (1792) tudjuk, hogy a pipere szó ékítmény, cifraság jelentése mellett „étkeket trágyázó” fűszert is jelentett, ugyanis a réges-régi szakácsok piperézték, vagyis „megtrágyázták” a finom ételeket, na és a pipere hiányával írót, költőt is lehet jellemezni: „kimaradt minden pipere, azaz cifraság az írásából”. Ma a pirimókos piperézés mesterfokon külön foglalkozási ág lehet: sminknek nevezik és sminkmester végzi, segíthet neki a stylist, aki sminket, ruhát, kiegészítőket, ékszert passzít össze színben, formában stb., hogy a kívánt megjelenési összkép megvalósuljon, és lehetőleg harmonikus is legyen, de olvastam már cukrász stylistről is. Ma már igencsak divatos, menő, felkapott, közkedvelt (trendi) ezek mellé a műköröm- és szempillaépítés. Azt mondják, szebbek, mint az eredeti, lehet mosogatni, fürödni, sírni anélkül, hogy megsérülnének. És akkor még nem említettem az igazi, húsba vágó kendőzést, a plasztikai beavatkozásokat. Képzeletemben jön felém egy ilyen, sok pénzbe került műnő, vajon ki lehet hámozni belőle az eredetit?! Ehhez képest az ajakrúzs a legszegényebbeknek is elérhető, otthoni kence maradt és legalább öt évezredes múltja van. A művelődéstörténet szerint a babilóniai Ur városából származik. Az egyiptomi nők és férfiak annyira ragaszkodtak hozzá, hogy a túlvilágra is magukkal vittek belőle több tégellyel is, a fapálcikával együtt, amivel kenegették. A római birodalomban a vörös szín dívott, amihez vörösesbarna okkert, vasércet és növényi kivonatot használtak. 

A 14. században már általános divattá vált a rúzshasználat, színével jelezve az osztálykülönbséget: szegényebb nők barnásvöröset, felsőbb osztálybeliek élénkrózsaszínt viseltek. Hamarosan aztán jó időre feledésbe merült, mert aki pirimókos, az a Sátán cinkosa. A divat girbegurba útján I. Erzsébet angol királynő hozta vissza a használatba a 17. században. Ebben a korban a férfiak, nem először a történelemben, éppen olyan rúzshasználók voltak, mint a hölgyek. Új térülj-fordulj után az 1800-as évektől egészen a 20. század elejéig a festett száj a színészek és az utcalányok jellemzője. A rúzskészítéshez színezett púdert és vajat, zsírt használtak. A nagyiparban gyártott rúzs Maurice Levy amerikai iparos nevéhez kötődik 1915-ben, és ezzel a nagy tömegek számára is elérhetővé vált az azóta is legnépszerűbb szépítőszer. A költészetben és a világban megsokasodtak a bíborajkak. A gazdagság, a szépség és a kifinomult ízlés jelzői között ősidők óta előkelő helye van a kármin- és bíborvörösnek. Föníciában i. e. a 15. században egy tengeri csigából készítettek bíbor festéket. Bíbor színű tógát viseltek a római arisztokraták, később a Bizánci és a Német-római Birodalom császárai hordták, Japánban is a császár és az arisztokrácia színe, Európában a római katolikus bíborosoké. A festék gyártása bonyolult és költséges volt, több ezer apró csigát kellett összegyűjteni, héjukat összetörni, 12 000 csigából kb. 40 gramm festék készült, ami egy zsebkendő színezéséhez elegendő. Aztán az európai kereskedők megismerték az amerikai azték civilizáció értékesítésre érdemes, jó minőségű vörös színezékét, a kármint. A 16. században évente átlag 150-160 tonna kármin érkezett Spanyolországba. Nem igazán érdekelt senkit, hogy a gyönyörű színt több milliárd aprócska bíbortetű biztosítja, ugyanis a festéket a fügekaktuszon élősködő bíbortetű nőstényeinek porítmányából vonják ki. Az igényes kozmetikaiparban továbbra is használnak valódi kármint az ajakrúzshoz, arcpirosítóhoz, szemhéjfestékhez. Vajon mennyi terméket adnának el a gyártók és kereskedők a mai kényes-fényes-puccos, pirimókos világban, ha a csomagolásra az összetevők közé nem kármin, természetes színfokozó lenne írva, vagy a semmitmondó E120 szám, hanem egyszerűen az, hogy bíbortetűpor? Hogy még mi mindenbe teszik bele? Talán meglepődsz! Sorolom a nagyját: engedélyezett élelmiszerfesték is, tehát ehető bevonatokba az előrecsomagolt sajtnál és kolbásznál; lekvár, dzsem, gyümölcsitalok, cukorkák, édességek, müzlik, gabonapelyhek, aszalványok, borok színélénkítője lehet. Színeznek gyógyszereket és textíliákat, fontos szín- és árnyalatsegítő mindenféle „természetes” festékben. A történelmi „bíborban született” előnév arra utal, hogy viselője a bizánci császár fia, és a palota bíbor szobájában jött világra. Juhász Gyula Temetők (1923) című versében viszont az elmúlásnak igencsak közömbös a bíbor előkelősége: „Királyi bíbor itt elvásik / És rongy lesz a föltámadásig.”