A 18–19. század fordulójának egyik legszabadabb szellemiségű magyar nőegyénisége az erdélyi Ujváry Krisztina költőnő (1761–1818) volt. Híres, hetyke hangvételű rigmusának első sorait sokan ismerték és idézték: „Ez az élet úgy se sok, / Használják az okosok: / Fergeteges néha bár, / Vesztegetni mégis kár.” Ahogyan önmagát jellemezte kéziratos költeményeinek Ajánló levelében „sokszínűnek hírlelt úgynevezett szerencsétlen asszony”. Szerelmi csalódás után, dacból ment férjhez, férfikalapban és férfias szabású kosztümökben járt, amivel Kolozsváron „jobb” társaságokban megrökönyödést váltott ki. Mindezek ellenére megválasztották Mezőcsávás jegyzőjének, s mint ilyen az első magyar nő volt hasonló állásban.

A nők férfiruha-viseletét sokszor csak bolondságnak, különc­ködésnek, szerepnek könyvelték el, pedig ez gyakran jóval több volt ennél: lehetett feminista lázadás az előítéletek ellen a „férfivilágban”, de lehetett kényszer is a megélhetésért. Ez utóbbiról Evelyne Sullerot 1968-ban megjelent A női munka története és szociológiája című könyvében olvasom, hogy a 19. században a nyomdászmesterség kimondottan férfimunkának számított. Egy nő arra kérte a nyomdatulajdonost, helyezze őt a szedőterembe, mert el tudná végezni ezt a munkát, és ott nagyobb fizetéshez is jutna, de a tulajdonos megtagadta arra hivatkozva, hogy az kimondottan férfimunka. Akkor a nő férfinek öltözve újra jelentkezett, és meg is kapta az állást.
Nyomdokaikon járt Vay Sarolta (1859–1918) költő és hírlapíró is, aki a független, értelmiségi lét, a szabad pálya szerepét vállalta férfiruhában. Szinnyei József hatalmas művében – Magyar írók élete és munkái – ír róla, tőle megszokottan megbízható adatokat közöl, kivéve a nevét, mivel csupán az álneve volt ismeretes: Vay Sándor, amihez a mindennapokban is hozzáöltözött. Vay Sarolta szerepe eltúlzott, s a nyilvánvaló pózolás mellett valószínű, hogy nem is szerep, hanem lényének igazi része volt. Csak akkor derült ki róla, hogy nő, amikor rendőrségi őrizetbe vették házasságszédelgési csalása miatt. A rendőrségi eljárás során egy osztrák igazságügyi orvos szakértő pszichiáter vizsgálta meg, aki erről részletesen be is számolt az esettanulmányában. Vay Sarolta legmaradandóbb műve, a Régi magyar társasélet 1910-ben jelent meg, a kötet bevezetőjében Ágai Adolf „csevegő korrajzoknak” nevezi tárcáit. Régi, a családi hagyatékban talált naplók, feljegyzések alapján az 1740–1848 közötti korszak arisztokrata világáról ír igen színesen. A társasági élet fő helyei akkor a szalonok voltak. Híres irodalompártoló szalon a Beleznay Miklósné-féle, ahol jóformán naponta összegyűltek irodalompártoló olvasók, könyvrajongók, jeles írók, színészek, színésznők, neves tudós emberek. Sarolta-Sándor figyelemre méltó írása a Múlt századbeli magyar írónő című, mikor „azt tartották ükapáink, hogy minek a lánynak a betűvetés mestersége, hiszen úgyis csak hívságos szerelmes levelek írására pazarolná a tudományát. A dédszülők ebbeli vélekedése aztán erősen meg is látszott nőnevelésünkön, mely még a 19. század húszas és harmincas éveiben is szörnyű fogyatékos volt. Régebbi időkben is voltak művelt, sőt tudós asszonyaink… Zichy Miklós grófné született Berényi Erzsébet, aki oly tudományszomjas volt, hogy hatvanhárom éves korában tanult meg görögül.”
Végezetül egy jó és egy rossz „női” hír az 1780-as évekből. Jó: 1788-ban jelent meg Dugonics András Etelka című regénye, az első magyar regénysiker, ami sok-sok nőt vonzott az olvasás felé. Rossz: 1781-ben jelent meg a Magyar Hírmondóban: „Minapában kihirdettették egész Erdélyben kemény parancsolattal, hogy az asszonyi nemből való személyek, kik korbács által való testbéli büntetést érdemlenek, ne verettessenek két-, hanem csak egyágú korbáccsal.”
Állítólag a rossz hírek jobban vonzzák az olvasót. Ezért marad tartósított bolondság a sikeres újságírás titka: a jó hír nem hír, csak a rossz hír a hír.