Sokan fogadkoznak, hogy takarékosabban fognak élni, mint az elmúlt esztendőben, sokszor nem is kell fogadkozni, rákényszeríti erre az embert a valóság. Az újrahasznosítási projektek, szelektív szemétgyűjtési programok, rendeletek egyféle közösségi takarékosságra próbálják rávenni az embert. Valójában nem is olyan nagy újdonság, mint ahogyan egyesek beszélnek róla. A Magyar Úriasszonyok Lapja 1943-ban, háborús időben így biztatott: „A kenőcsös tégelyeket soha ne dobjuk el, mossuk ki, mert az üres orvosságos üvegcsékkel együtt mindig eladhatjuk a patikában.” A tégely és az üvegcse tehát visszaváltható termék volt. Egy takarékos háziasszony ezelőtt ötven évvel, talán ma is, saját projektje szerint újrahasznosítja a lyukas fazekat, muskátlit ültet belé. Sokan felhasználják a keményebb műanyag dobozokat virágcserép-alátétnek, úgyhogy még vicces is, amint az erkélyen virágzó muskátlik mind kókuszolaj feliratos köntöst viselnek.

Idősebb, kötni, horgolni tudó nők emlékezhetnek arra, hogy a nyolcvanas években a tejeszacskók és a „szemfutott” nylonharisnyák gondos újrahasznosítása révén ilyen „kézműves” lábtörlők kerültek az ajtók elé, ahogyan eleink is az elhasználódott, tarka vásznakat vágták fel ujjnyi széles szalagokra, gombolyították fel, majd szőttek belőle rongyszőnyeget. „Hagyományőrző” népies tárgyakat árusító üzletben láttam, hogy ma is készítenek hasonlókat, sajnos vadonatúj színes méterárut szabdalva hozzá, és még cifrázzák is azzal, hogy csillogó arany meg ezüst szálakat szőnek közé. A végeredménynek semmi köze nincs a takarékossághoz, giccs a javából, és valamiféle nosztalgiát fizettet meg a vásárlóval. Manapság gyakran az ötletelő képzőművészek is az újrahasznosítás hullámlovasai. Szemétbe dobott tárgyakból mesterkednek össze nem-szobrokat, elvont gondolkodásra sarkalló, spekulatív téralakzatokat. Az igazi Mester soha nem mesterkedik, hanem „csak” alkot. A „fogyasztónak” viszont már nehéz dönteni az elfogadásban s a befogadásban. Nézz szembe magaddal: ha csupán a sznobság vonz ezekhez, ne adj ki pénzt érte, inkább tedd perselybe az árát! A templomi perselyekbe mindenki, még a legszegényebb hívők is dobnak pénzt, amikor orruk alá libegtetik a nyeles bársonyzacskót. Az ilyen adományozás amúgy igen sokszor nem szívbéli jóság következménye, hanem csak letét a bűnök bocsánatára. Sok történelmi emlék létezik a kétosztatú perselyek létezésére: az egyik rekeszbe kerülő adomány az egyház, a templom fenntartását szolgálta, a másik a rászorulóknak szétosztandó ajándék volt. A régi irodalomban sok megható tanítómese létezik a szegény emberek utolsó és perselybe dobott garasairól, amely tett aztán százszorosan megtérül az adakozónak. Jó hinni abban, hogy jótett helyébe jót várhat az ember. Muszáj hozzátenni, hogy a valóságban azért nem mindig történik így, de a mesék igazsága mégis erkölcsi iránymutató. A persely nemcsak az adakozás helye, hanem a gyűjtögetésé is. A gyerekeknek ajándékozott malacpersely a valóság tanítómeséje: takarékoskodni, a kevésből összehordani a sokat, de legalábbis a kevésnél többet, saját bőrén éreztetni a gyermekkel a közmondás bölcsességét: ki a kicsit nem becsüli, a sokat nem érdemli. Megtakarítás, fránya egy kifejezés! Példának okáért hogyan takarítjuk meg a szavakat többféle értelemben is? Hát nagy sietségünkben és lustaságunkban például érthetetlenre rövidítjük. Láttam a tévében egy reklámot, hogy aki a megnevezett boltban vásárol, az „időt és pénzt takarít”. Mindössze egy hárombetűs szó hiányzott a világossághoz: meg. A reklámok megjelentetését betűnként szokták kifizetni, tehát a boltot üzemeltető vállalat vélhetően megtakarította magának a meg igekötő árát. Ha a pénztakarítással ki is egyezek, megmosom, napra teszem száradni, ámde mit kezdjek az idővel? Eltakaríthatom az útból? A régi nyelvben a halottat is eltakarították pejoratív jelentés nélkül. Kosztolányi Dezső Ábécé a nyelvről és lélekről című írásából (Nyelv és lélek. Bp., 1971) idézek: „Tudod, mit mívelhet egy-két betű? Mindent. A fönségest lerántja a sárba. Képzelj el egy kócos, kávéházi bohémet, aki gyászbeszédet mond elhunyt társa fölött… Végül ekképpen búcsúzik az elköltözöttől: Viszontlátomásra!” És egy anekdota arról, hogyan takarítja el az útból a hatalom az írókat. Kosztolányi a Tanácsköztársaság idején meglátogatta Kun Bélát, aki akkor külügyi és hadügyi népbiztos volt, és akivel korábban, amikor még Kun is újságíró volt, együtt dolgozott a Budapesti Napló szerkesztőségében. Kun mondta, hogy éppen kíméletlen politikai harcban állnak az „ellenséggel”. Kosztolányi azt kérdezte, mi lesz az írókkal. Kun válasza: „Rád semmi szükség... Versek nem kellenek. Majd tanulsz valami mesterséget. Ha pedig sokat okoskodsz, ki fogunk végezni.” Eltakarítás vagy kétosztatú persely a sorsa az írók műveinek? Vajon csak szószaporítás, amikor a jelen időt sikáljuk múltbéli történésekkel? Marad a kérdés: mi legyen anyanyelvünk szavaival, amelyeket valamennyien naponta újrahasznosítunk, amikor megszólalunk? Szemétre dobjuk? Bőkezűen elajándékozzuk? Fukarul megspóroljuk őket? Kedves Szavak! Kosztolányi után szabadon: viszontlátomásra!