A szerencsejáték, lottó, régi nevén sorsjáték, lutri igencsak gyakran nem a játék s az eredményvárás izgalmát jelenti, hanem azt a ravasz „húzást” is, hogy az ember elhárítsa magáról a felelősséget, a Sorsra bízza a választást. Az ókori Hellászban például fekete és fehér golyók kihúzásával szavaztak a városállamok ügyeiről; a rómaiak is a vitás, peres ügyekben előszeretettel fordultak Fortunához, a szerencse istenasszonyához. Augustus császár az 1. században okosan kihasználta az emberek szerencsevágyát: sorsjegyeket árusíttatott Róma lakosainak, valójában azért az összbevételért, amit felhasználhatott a város felújítási munkáinak kifizetésére, így legfőbb nyertes a város közössége lett. A művelődéstörténet az első szám-sorsjátékot a Genuai Köztársasághoz köti, ahol 1620-ban hivatalosan megrendezték. A tét komoly volt: a tanácsosokat választották sorshúzással, azaz a véletlenre hárítva a döntést. Kilencven papírszeletkére egyenként kilencven jelölt nevét írták fel, jól összekeverték, s aztán öt cédulát kihúztak. Ők lettek a nyertesek, vagyis az új tanácstagok. A genuaiak közben fogadásokat kezdtek kötni, azaz nyerészkedtek a sors forgandóságával: a neveket 1–90 közötti sorszámokkal helyettesítették, a cédulákat pénzért árusították. Az államkincstár észbekapott: a játék haszonélvezője lett, amikor hivatalossá rögzítette a szabályokat. (Elnézve ma néhol, némelykor a politikai játszmák gyűlölködésbe, személyeskedésbe torkolló versengését, a kajánság azt mondatja velem, hogy sokfelé jó volna bevezetni a genuai modellt, hátha elhallgatnának a szájaskodók, hiszen nem lehetne hatása sem az ügyeskedésnek, hazugságnak, sem a fondorlatos ígérgetéseknek, amelyek az esélyeket befolyásolják a választásokon.) 1762-ben Pozsonyban és Temesváron is megjelent a sorsjáték, majd 1770-ben Budára, később Erdélybe is megérkezett lutri néven. A játék ekkorra már a városépítés és a tanácstagjelölés feladatát lerázta magáról, nemcsak elterjedt egész Európában, hanem megalkotta egy új játékszenvedély alapjait is. 1836-ban a Rajzolatok című budapesti újság így inti józanságra a nyereségvágytól fűtött sorsjegyvásárlókat: „Egy angol matematikus minap szorosan kiszámolta, hogy sokkal valószínűbb és hihetőbb háromszor a villám által agyon sújtatni, semhogy egyszer megnyerjük a nagy sorsszámot a berlini, hamburgi vagy amsterdami nagy lotteriában.” Ezekben az években Angliában és Franciaországban be is tiltották a lottózást; máshol szigorú büntetésekkel tartották kordában a polgárokat, hogy ne vegyenek részt külföldi játékokban, így próbálva megakadályozni, hogy az államkasszának jól jövedelmező hóbort elhagyja az ország határait. Bármely sorsjáték formájában, szabályaiban változhatott ugyan a földrajzi helyek és az idő során, de a lényege ugyanaz maradt: többszörösét nyerni a viszonylag csekély anyagi befektetésnek. Hogyan lehet ezt elérni? Bizonyára a jó szerencsében bízva, hogy az meglátogat, s csakis minket választ erre a Sors, senki mást nem. Mi vagyunk azok, akik megérdemlik, hogy a Sors kegyeltjeivé váljunk, hiszen évek óta kitartóan megvesszük a szelvényt, a nyereményből másoknak is juttatnánk stb. Igaz, van egy régi magyar szólásmondás, mely szerint „Isten a szerencsét a butáknak adja, mert szükségük van rá. Az okosoknak a gondolkozás képességét adja.” Szép, mély értelmű igazság, de ránk ez nem vonatkozik. Aki ezt kitalálta, az sohasem nyert véletlenül, csak úgy a sorsra bízva magát, ami aztán meg is ajándékozta a bizalomért. Az örök vesztesek keserű önvigasztalása sem arról szól, hogy önmagukat okolják (ha nem vásárolnának lottószelvényt, egyáltalán nem kellene izgulniuk a sorshúzás eredményéért, s irigyelniük a nyertest), hanem a szerencse istenasszonyát szidják, aki igazságtalan és szeszélyes, hiszen íme, a héten sem, ebben a hónapban sem, egyáltalán sohasem annak kedvez, aki megérdemli, hanem érdemteleneknek ad még többet. Szerencse istenasszonynak különben is emberi segítségre van szüksége, hogy szerencsejátékok esetében a választását közölje: cédula, lottójegy, szerencsekerék stb. Ez utóbbi körbeforgatható készülék a sorsjegyek számainak véletlenszerű kihúzására, amit emberi erővel vagy gépi fifikával mozgatnak. A mitológiában a sorskerék az idő mozgását jelképezi, amely hol odavonzza az embert, hogy valóra váltsa a vágyképeit, hol lebillenti magáról, és akár a reménytelenségbe taszítja. Ajándékoz, de olykor csakis azért, hogy később visszavegye. Eléggé közismert, hogy a lottónyertesek többségükben néhány év alatt elveszítik az ölükbe hullt mesés vagyont, a magyarázatok egyéni okokat keresnek erre, de hát annyiféle ember nyert már az idők során, hogy semmiféle közös nevező nem jellemzi őket, illetve egy talán mégis: a szerencse forgandó. A szerencse állhatatlanságát sokan, ismert és jóformán alig ismert költők is megverselték. A magyar irodalomtörténet csak megemlíti gróf Listi László nevét, aki 1653-ban adta ki Bécsben a mohácsi veszedelemről szerzett költeményét Magyar Mars címen. Hőskölteményről lévén szó, egyféle érdekesség, hogy a nemzetet gyötrő vereség emléke mellett a szerencse pörgését is rímbe szedi, mintegy figyelmeztetve az utókort: „De tekintsd, hol állasz, jégen van a válasz, / Szerencse forgandóság! / Ígérete ravasz, noha szép, mint tavasz, / Benne a mulandóság! / Nyalánksága után, elhidd, követ aztán / Veszedelmes gyarlóság!”