Hirdetés

Girbegurba fecsegések 147.

Kozma Mária
Becsült olvasási idő: 4 perc

Most van az évszázadok homályába vesző egyenlőségünnep, ma inkább csak öncélú vigalom, szórakozás, vagyis a farsang ideje. Ilyenkor a régi világban beteljesedhetett a kisember álma: a társadalmi egyenlőség, hiszen ez volt ennek a mulatozással teli időszaknak a legfőbb üzenete. Jellegzetessége, hogy a világot a fonákjáról is meg lehetett szemlélni: az úr szolgát játszott, a szolga pedig urat, a félénk férfi gátlástalan nőcsábászt, a nőcsábász ájtatos papot stb. A való életet így kigúnyolva, ugyanakkor azért sugallva azt is, hogy valamennyien szerepek „áldozatai” vagyunk, csak most nem a sors „mérte ránk”, hanem mi választhattuk, akár saját magunkon is gúnyolódva. Nem az álarc, valójában az igazmondás lényeges, végre oda lehet mondani a hatalmasoknak, s ami a legfontosabb, hogy büntetlenül, sőt a farsang szabályainak megfelelően kötelező módon visszájára fordítva az ünnepek jelentőségét is. Az ünnepek alkalmával érvényesül ugyanis a legszembeötlőbben a hatalmasságok rangsora: az öltözet, a díszegyenruha, a menetelés, a beszéd, a köznépi taps. A rangsor világos: a külsőségek nyilvánvalóvá teszik mindenkinek a társadalmi rétegződésen belül elfoglalt helyét. Viszont könnyű parodizálni, mert csak az kell, hogy e külsőségek valamelyikével felruházva a figurák jól felismerhetővé váljanak, s máris kinevethető, belévetíthető mindaz, ami a mindennapok során nemcsak elválasztja őket a kisembertől, hanem megengedi, hogy a feje fölé nőjenek, parancsoljanak neki. Annak pedig, aki a saját hatalmi pozíciójával azonosul, rémálma lehet az egyenlőség, még a farsangi is. A visszájára fordított világ nemcsak a szerencse forgandóságára figyelmeztet, hanem a hatalom viszonylagos létére is. A hatalom még azt az embert is legyőzi, aki azt hiszi, hogy ő tartja a kezében. A régi farsangi játékok világa kiüresedett és jelentőségét veszítette, a mulatozás nem több, mint egy-egy bál, néhány maszkura utcai felvonulása, hangoskodása. Nem össznépi ünnep, az emberek többsége nem tevékeny résztvevője, hanem csak nézője az „előadásnak”. Az önfelszabadító komédiázás, szerepvállalás megszűnt. A középkor farsangjában a csúfolódás még a vallásos gondolkodásnak és egyházi szokásrendnek a legmagasabb régióiba is betört, nem kímélte az egyházi és világi méltóságok személyét sem, semmit, ami egyébként szigorú tilalom alá esett. A farsangi tréfák szellem- és lélektisztító tulajdonsága úgy valósult meg, hogy a fennkölt és emelkedett (s ezáltal félelmet, alázatot keltő) szertartásokat kifigurázta, és mindenki részesülhetett ennek a szabadságnak az áldásaiból. A farsangok sorskereke persze nem változtatta meg a világot, de legalább tükröt tartott, olyan tükröt, amiben mindenki láthatta saját és mások sorskerekét, amin a szerencse forgott. Farsang után persze szegénynek ébredt a szegény, gazdagnak a gazdag. Ám mindazon szerzők szerint, akik erről írnak, bizonyosnak vehető, hogy mindenkinek jót tett gazdagnak látni a szegényt, és szegénynek a gazdagot, bolondnak látni a tudóst, és tudósnak a bolondot. És itt a hangsúly a részvételen volt: tehát nemcsak a nézőknek tett jót, hanem a tudósnak is a bolond szerepében. A magas hivatalokban csücsülő hatalmasokat és a nyársat nyelt erkölcsbírákat nem hatotta meg az elszabadult össznépiség. Világi és egyházi írók, katolikus papok és protestáns prédikátorok is elítélték a farsangi mulatozást, amelyet az ördög ünnepének tartottak. Ezt látszik igazolni az a feljegyzés, amely szerint II. Lajos magyar király 1525-ben, vagyis egy évvel a mohácsi csatában bekövetkezett halála előtt „ökörszarvas, gólyacsőrös, kígyófarkas Lucifer-jelmezben jelent meg” a királyi udvar farsangi ünnepségén. Pedig Temesvári Pelbárt ferences szerzetes nem sokkal ezelőtt, 1502-ben már így mennydörgött a farsangi vigasságok ellen: „Ó, jaj, ezekben a napokban hány keresztény ember fordul a kegyelem világosságából a sötétség cselekedeteihez, vagyis a torkossághoz, az iszákossághoz, a bujálkodáshoz. Az efféle emberek a farsangban az istenüknek választják az ördögöt, amit álarcos mulatsággal, fajtalan énekekkel dicsőítenek, megvetvén Krisztust.” Bod Péter, a háromszéki származású tudós református lelkész, irodalom- és egyháztörténész az ünnepek eredetéről, megtartásának módjáról szóló írásában (Szent Heortokrátes az első magyar nyelvű munka e témában) a már felvilágosultnak számító 18. században arra panaszkodik, hogy farsangkor „még a keresztyének között is sok rendetlen, tréfás és vétkes dolgok mentenek véghez. Mert némelyek lárvákat vettenek, különböző nemnek ruhájában öltöztenek, sok vásottságot, feslettséget vittenek véghez: némelyek sokféle figurás köntösöket vévén magokra, mutatták magokat pokolbul jött lelkeknek; melyre nézve helyesen mondották sokan ördögök innepének”. Hiába volt minden hadakozás ellene, és hiába volt az elrettentő példák felsorolása a prédikációkban, a farsang századokon keresztül élő volt a paraszti házaktól a királyi udvarig egyaránt. Ma eredeti egyenlőségünnepi lényegétől megfosztva szórakoztató látványosság, néphagyománynak nevezve, na de az egyenlőség úgyis csak olyan, amilyennek Stefan Zweig megfogalmazta: „demokrácia, amely a gazdagnak is megengedi, hogy a híd alatt aludjon”.



Hirdetés


Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!