Többé-kevésbé, vagyis inkább többé, mint kevésbé a mai öregek, idősek, vének, aggok, manapság elterjedt képmutatóan kedves kifejezéssel: szépkorúak egyre gyakrabban szembesülnek a fiatalságkultusszal. Egyénfüggő, hogy ezt hogyan élik meg, hogyan fogadják el, vagy utasítják vissza a körülöttük hullámzó előítéleteket. Ilyen például, amikor azt hallják, hogy az öregség önmagában nem betegség, de szinte törvényszerűen együtt jár a betegségekkel, máris gondolkozhatnak azon, és kereshetik az eszközöket ahhoz, hogyan lehet ezt visszafordítani. A korral jár, mondja a népítélet, ami sem nem vigasz, sem nem gyógyszer a bajra, viszont nehéz eldönteni, hogy vicc, közhely, vagy éppen az idős ember megalázása. Ez utóbbit valaki egyszer úgy fejtette meg, hogy egyszerűen annyit jelent: ha nem jött érted a Kaszás, amíg fiatal voltál, most várd őt pisszenés nélkül. A reklámok fiatalságőrző vagy azt visszaállító diétákról, sporteszközökről, kozmetikumokról áradoznak, ezt használják ki és többnyire a közönségük által felkapott, nyereséges vállalkozásokról szólnak; megszokott fogásuk, hogy egymás mellé állítanak két fotót: ilyen öreg volt, mielőtt használta volna a hirdetett fiatalító valamit, ilyen fiatal lett azután. Sajnos a trükk éppen a képek sorrendjének megfordításában rejlik: a reklámsztár valójában fiatal, hibátlan arcbőrű nő, akit öregre maszkíroznak és a kezébe adják a bőrsimító, tápláló arckrémet, aztán fiatalra „változtatják”. A fiatalságkultusz előítéleteit a megélhetési versenyben sajnos nem nagyon lehet kivédeni, statisztikák bizonyítják, hogy egy nyugdíj előtt álló embernek bármely szakmában, ha munkanélküli lesz, szinte lehetetlen állást találnia. A frissen végzett fiatalok pedig nemegyszer azt állítják, éppen azért munkanélküliek, mert főleg a jól menő álláslehetőségeket elfoglalják előlük az öregek, azaz kivénhedt akarnokok, akik foggal-körömmel ragaszkodnak a gyakran már túlhaladott vagy romokban heverő és hiteltelenné vált szakmai karrierjükhöz, pedig ideje lenne átadni a stafétát a fiataloknak. Ez a nemzedékek közötti ellentét egyre inkább átideologizált, amennyiben az ajánlat, netán parancs egyszerű: ha versenyképes akarsz maradni, légy fiatal, maradj fiatal! Sikerül, nem sikerül, öreg és fiatal egyaránt minden vonatkozásban szorong az öregségtől. Az öregséget úgy „kell” elképzelni, hogy a folyamatos (lelassítható, de teljesen meg nem szüntethető) testi hanyatlást kötelező módon szellemi is követi. Ez utóbbi még nyilvánvalóbb tévhitek, előítéletek forrása lehet ma, amikor a technikai fejlődés olyan elképesztő méreteket öltött, hogy sokszor még a szakmabeliek is tétován állnak vele szemben. Egyik a mindennapi, legközismertebb előítéletek közül: az öregek felejtenek. De hát a fiatalok is! A különbség éppen az előítéletben rejlik: az öreg azért felejt, mert „meszes”, a fiatal, mert túlságosan el van foglalva, hanyag, nem érdekli a dolog stb. Ez az előítéletes gondolkodás olyannyira belénk vésődött, hogy példánknál maradva az idősödő ember egészen kétségbeesik (nem felejt el kétségbeesni!), ha a boltban elfelejti megvásárolni a sót, amit még beléptekor akart. Saját feledékenységén elszontyolodva legközelebb bevásárlólistával jön, ám ez csak pillanatnyilag segítő mankó, mert éppen hogy a feledékenységet és gyámoltalanságot erősítő szellemi bukfenc. A fiataloknál is! Az öregember életminőségének javítása nemcsak a fiatalító eszközökről szól. Olyan régen volt, hogy már a szépapáink sem emlékeznek rá, csak hírből ismerik az olyan korokat és társadalmakat, amikor öröm volt megöregedni, hozzá tartozott az élet teljességéhez. Nagyrészt elavult a klasszikus értelemben vett nagycsalád, amelyben egy háztartásban éltek az egymást követő nemzedékek, és az öregember sem volt „ingyenélő”, mert a korából és a hagyományokból következő életfeladatai voltak. A mai nagycsalád esetleg sok kis magánháztartást jelent közel egymáshoz, tehát ugyanabban a városban, faluban. A családok életében, amelyeknek tagjai a világ távoli helyein szétszóródtak, a modern technikai eszközök jelentik az összeköttetést. Ennek abszurditása szinte vicces, de mégis inkább szomorú: legjobban azok dicsőítik, áldják a vívmányait, akik a legkevésbé értenek a használatához, a gombok nyomogatásának sorrendje is egy papírfecnire kézzel írva hever a gép mellett a biztonság kedvéért, ha közben elfelejtették volna, hogyan kell életre kelteni. Mégis legfontosabb tárgy lehet az idős ember otthonában, mondjuk a nagy ebédlőasztalra helyezve, amit egykor valamennyien körülültek és „körülbeszéltek”. Most a gép helyettesíti őket, ez a kicsike házi oltár, ahol élő adásban láthatják egymást. Amikor a gépi kapcsolat megvalósul, olyankor, vagyis jó esetben hetente egyszer mindenki vidám és „jól” van, hadd ne aggódjon a másik, a panaszkodásra nincs idő, hiszen az idő egymásnak örvendezni is kevés. Az öregkor romantikus idillje, a családi körben eltöltött vég nélküli öröm és mulatozás ritka, mint a fehér holló. Sok-sok nagymama és nagytata egyedülléte, bajlátása, nemegyszer nyomora a család és a társadalom peremén marad, bőven van ideje az öregnek azon töprengeni, hogy nincs sok ideje, de ez a „kevés” legalább közösnek tűnik a családja tagjaival, mert manapság mindenkinek kevés az ideje… csak éppen nagyon más értelemben.

Kozma Mária