A minap egy tanár ismerősöm mesélte, hogy az iskola folyosóján rajtakapott egy kislányt, amint egy „csúnya” szót használva, nevet a többiekkel. A lányka később bizalmasan, tanúk nélkül azt mondta neki, hogy csakis azért beszélt így, mivel alkalmazkodni akart a társaihoz, mert ha nem teszi, attól fél, hogy kiközösítik. Alkalmazkodás, kényszerű utánzás, kérdem, de szinte fölöslegesen, hiszen eléggé nyilvánvaló, hogy mindkettő. A csúnya szavakat mi tartjuk annak, tulajdonképpen nincs is nagy jelentősége, amikor ezek egy adott csoportnyelv szlengjéhez tartoznak, átvitt értelmű, de legtöbbször teljesen jelentés nélküli úgynevezett töltelékszavak csupán. Kamaszoknál egyféle lázadás a „széplelkű, művelt” felnőttek ellen, de ha éppen ezek a felnőttek használják, akkor inkább butasággal egyenlő, azaz a tartalmi üresség betöltése és egy üresen maradt közlési tér: látod, milyen fiatalos vagyok. Közbeszédben gyakori töltelékszavunk a „nos”, a „na és” összevonása, sokszor „tehát” jelentésben, választékosnak gondolt beszédben legtöbbször a már előbb közölt tartalmi jelentés ismétlésének, valamiféle magyarázatnak a bevezetője. Régi töltelékszavunk, az „izé” több ennél, bármilyen másik szó helyettesíthető vele, így ragozni is lehet. 1593-ból való első írásos adata szerint éppen egy „csúnya” szót helyettesített, amit szeméremből nem illett kimondani: „ah, beste lélek… talám viszket az izéd” (Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár, Kolozsvár városának törvénykezési jegyzőkönyve). Szinnyei József Tájszótárában (Bp., 1893) találtam rá az izél szóra, de nem azt magyarázza, hanem értelmez vele egy csíki tájszót, jelentsen ez bármit is: „Békálkodik: izél. Ne békálkodj: ne izélj.” Lelkes hagyományőrző népieskedésünk szellemében ajánlanám e tájszó kreatív használatát, ugyanis pironkodás nélkül le lehet írni és még kipontozni sem kell a kezdő- és az utolsó betű között a szemérmetesen szeplőtelen nyomtatott szövegekben. Visszatérve a fent említett leányka történetére: tudom, az alkalmazkodás és utánzás pozitív is lehet, a közösségi beilleszkedés feltétele, de girbegurbán azt is jelenti, hogy te úgy képzeled, azt várják, hogy olyan legyél, amilyennek látni akarnak, miközben csakis te akarod olyannak látni magadat, mint a többiek. Hol a látszat és a tartalmi lényeg határa? Amikor az utánzás felváltja az önállóságot? Igaz, fokozza a valahová tartozás magánycsökkentő érzését, ám egyféle érzelmi és gondolkodási kényelmet is közvetít. A borúlátó viselkedéselemzők szerint az emberek különösebb érzelmi erőlködés nélkül és sokkal gyakrabban tudnak egyesülni valakik ellen, mint valakikért. Lásd: pletykák a mindennapokban. A mindennapi élethelyzetek a rutint, a megszokottat részesítik előnyben, az így elért siker is legjobb, ha átlagos, mert könnyebben mérhető, sőt díjazható, nem valami eredeti ugyan, de megfelel az aznapi elvárásoknak. Ám mindennek van színe és fonákja, visszája. A népiességnél maradva, van egy szép népi hímzésforma: a gyimesi „fonáján” varrott. A színét látjuk, annak a szépségét csodáljuk meg, de az alkotó munka az anyag fonákján, visszáján történik. Olykor a hétköznapokban is követhetjük ezt a technikát. Fordítsuk ki a dolgokat, sőt a fogyasztásra kínált eszméket is, tanulmányozzuk egy picikét, milyen is a visszája. Művelődéstörténeti szakkifejezéssel élve a verso, vagyis az írott és nyomtatott papírlap vagy az érem hátsó oldala… amúgy bölcs közmondásunkból is tanulhatjuk, hogy az éremnek mindig két oldala van. Az emberek többsége nem mindig kíváncsi mind a kettőre, elég az egyik, természetesen az, ami hasznosnak mutatkozik. Elfelejtettük volna a gyerekkorunkat, amikor még az érem mindkét oldalára kíváncsiak voltunk, amikor részeire szedtük a tárgyakat, hogy megnézzük, mi van belül, kényelmesen leszoktunk róla, mert talán csak a feddés maradt meg belőle, a bosszús szidás, hogy már megint elrontottunk valamit, persze hogy könnyebb szétszedni bármit, mint aztán összerakni. Később már inkább arra vagyunk kíváncsiak, hogy ami elromlott, azt ki tudja összerakni helyes sorrendben, azaz megjavítani, képesek vagyunk-e rá mi magunk, vagy segítség után nézünk. A felfedező kedv helyét is átveszi „az összerakás” tudománya, a munka, és ritkábban a Kolumbusz tojása-féle megoldás, a kreatív, a megszokottól eltérő gondolkodás. A legenda így mesél. Amikor Kolumbusz Kristóf hazaért történelmi felfedező útjáról, az őt körülvevő ünneplést irigylő urak azt állították, hogy ez bárki másnak is sikerült volna, akár nekik is, vagyis ha az ő utazása és visszatérése nem ilyen szerencsés, akkor valaki más előbb-utóbb úgyis felfedezi Amerikát. A szólásmondás szerint erre Kolumbusz azt mondta, tud Amerika felfedezésénél könnyebb talányt, ezt oldják meg. Hozatott egy főtt tojást. Az asztalra tette és így szólt: fogadjunk, hogy nem képesek függőleges helyzetbe állítani ezt a tojást anélkül, hogy megtámasztanák. Persze, hogy nem sikerült megtenni senkinek. Kolumbusz fogta a tojást, az asztalhoz ütötte az alját, ami behorpadt, és már állt is az asztal lapján. Így megy ez. Amerikát ma már bárki fel tudja fedezni, viszont sok-sok Kolumbusz tojása-talány gurul a szemünk előtt nap mint nap.

Kozma Mária