Július végén igazi tábori élményben volt részem: a Veszprém vármegyei Kiscsőszön meglátogattam a Minden Magyarok Tánctáborát. A nemes kezdeményezés a külhoni és a diaszpórában élő magyarságot célozta meg első alkalommal, s a népművészet szeretetével és a találkozás örömével ajándékozta meg a résztvevőket.
A szervezők igen gazdag programot állítottak össze, szinte minden perc ki volt töltve. A felnőtteket természetesen a tánctanítás kötötte le: nyárádmagyarósi táncokat roptak a táncház deszkáin. A táncoslábúak különböző közegből érkeztek: a vancouveriek a vadnyugatot, a bécsiek pedig az ausztriai diaszpórát képviselték. A muzsikát az óbecsei Fokos Zenekar szolgáltatta fáradhatatlanul. A beszélgetésekben az angol és a német is kihallott, de a résztvevők java része beszélte őseink nyelvét.

A jó hangulat már reggel elkezdődött. A komoly táncosok hamar végeztek a bőséges reggelivel, majd a csocsóasztalnál találtuk őket. Utána a győztesek és a vesztesek zokszó nélkül indultak a próbára. A gyerekhad lefoglalása külön feladatot rótt a munkatársakra. A fiatalok két kategóriában tanulták a táncokat. A kisebbek többek között a somogyi ugróst sajátították el, a nagyobbak a sárközi lassút és verbunkot gyakorolták. Különleges pillanata volt a foglalkozásnak, amikor a kis állatkert mellett folytatták a közös munkát, a juhok és kecskék hada és a Samu nevű csacsi elégedetten figyelte a kicsik próbálkozásait. A délutáni foglalkozás már lezserebb volt, hiszen a nagy melegben embert próbáló volt a többórás próba.
Másokat a „kultúrban” a ci­terázás rejtelmeibe avatták be. Az egytucat gyermek a hét alatt három-négy dallamot tanult meg Kalocsa vidékéről. Egy másik csapat az agyagozás fortélyaiban merült el. Pöttömnyi gyerekek kinyújtott nyelvvel formálták a kis edényeket, majd ízlésük szerint ki is színezték azokat.
A délutáni sétakocsikázás is sok érdeklődőt vonzott, akik kisebb csoportokban járták be a hagyományőrzésben élen járó falut.
Az esti programokat – nemcsak a hűvösebb idő miatt – mindenki nagyon várta. Ekkor már oldottabb volt a légkör, előkerültek a poharak, s a jól végzett nap után kis csoportok kvaterkáztak önfeledten. Az aprónép is jól bírta a késői fennmaradást, a hisztiző gyermek itt ismeretlen fogalomnak számított. A szombat esti gálán a csoportok számot adtak a tanultakról.
Elérkezett a vasárnap, a búcsú pillanata. Mindenki nosztalgiával gondolt az eltelt napokra, barátságok szövődtek, s mindenki megígérte, hogy ír a másiknak. A közös fotók is szép emléket jelentenek. A barátságok egy része vélhetően megmarad, s vigaszt jelenthet a szervezők bejelentése: a Minden Magyarok Tánctáborát hagyományteremtő céllal szervezték, tehát az elkövetkező évben is számítanak a jelenlevőkre.