Az „Amerikába száműzött Kemény István nincstelen árvája”, báró Kemény János Pittsburghban (Pennsylvania, Egyesült Államok) született 1903-ban, tízéves koráig nagyapjánál nevelkedett a Jára völgyében – ahová „az amerikai nincstelenségből” érkezett az édesanyjával és testvéreivel „kegyelemkenyérre” –, majd hat évig a Kolozsvári Református Kollégiumban diákoskodott. Születéshelye folytán nyitva állt előtte a nagyvilág, ő mégis Erdélyt érezte otthonának. Halála előtt így vallott erről: „A világon a legkevésbé az Egyesült Államokba kívánkozom, oda, ahol születtem. […] Amerika apám nehéz és küzdelmes életére emlékeztet – talán ezért nem vonzott soha. Mint optimista embernek, nekem mindig több keresnivalóm volt és van itt Erdélyben, mely akarva-akaratlan megtanított bennünket a sok mindennel való foglalkozás művészetére.”

Alsójárában ébredt öntudatra, abban a kúriában, amelyik az erdélyi magyar színészet hőskorára emlékeztető szépapjáé, a Káli Nagy Lázáré volt, akit az első állandó jellegű magyar kőszínház igazgatójaként tart számon a művelődéstörténet. Ehhez az udvarházhoz kötik gyermekkora legszebb emlékei. Ez az a biztos pont az életében – derül ki a Kakukkfiókákból –, ahonnan a gyermekkor színhelyei Erdély-méretűvé tágulnak (Kolozsvár, Marosvécs, Nagyenyed, Pusztakamarás, Dicsőszentmárton stb). Meleg plasztellszínekkel ír a nagyapjáról, báró Kemény Ödönről, az 1848–49-es honvéd ezredesről, aki ugyan „szűkös körülmények között élt”, de „mégis mindig juttatott valamit a meglevő kevésből nincstelen rokonainak, bajba került ismerőseinek”. Édesapja legidősebb öccse, a jóságos, „szelíd lelkületű” Kemény Ákos nagybácsi ugyancsak maradandó hatással volt jellemfejlődésére. Ő volt az, aki a négy és fél éves kisfiút Alsójáráról fölvitte Marosvécsre, hogy bemutassa sorsa nagyhatalmú irányítójának, magyargyerőmonostori báró Kemény Kálmán feleségének, losonczi Bánffy Polixéna bárónőnek, a Kakukkfiókák Pólika nénijének.
Nagyapja nem volt soha országgyűlési képviselő, gyáralapító, bankelnök, sem fő- vagy alispán, de még szerény vidéki szolgabíró sem. Olykor kolozsvári, nagyenyedi tanárok, tudósok keresték fel, amiként ő is tiszteletét tette náluk, amikor Kolozsvárt járt vagy Enyeden tartózkodott. Tisztelője volt Márki Sándornak, ismerte Apáthy Istvánt, Kelemen Lajost. A nagyapa úgy élt az unoka emlékezetében, mint a nevezetes Kemények közt a legnemesebb férfiú.

Tizedik születésnapján íratták be a Kolozsvári Református Kollégiumba, 1913. szeptember 1-jén. Szálláshelye Nagy Jenő magyar–német–latin szakos tanárnál volt a Farkas utca 17. szám alatt – a kollégiummal átellenben. Ugyancsak Nagy Jenőnél lakott és kosztozott osztálytársa, a Marosújváron született Jancsó Béla is.
Az 1545-ben alapított Kolozsvári Református Kollégium a 19. század végén és a 20. század elején a virágkorát élte. Amihez nagy mértékben hozzájárult az 1872-től működő kolozsvári egyetem szellemi kisugárzása. László Dezső szerint ez egyenesen rákényszerítette a kollégiumot „a történelmi gyökerű, egészséges modernségre”, következésképpen arra, hogy „a haladó modernség” alkalmazásában a többi kollégium élén járjon.
Az első világháború kitörése azonban megakasztotta ezt a folyamatot. Sorra jöttek a katonai behívók.
Az oktatás folyamatossága érdekében fel kellett emelni a szolgálatban maradott tanárok óraszámát. Ám ez sem bizonyult elégségesnek. Az 1914/15-ös tanév megkezdése előtt számos kolozsvári egyetemi tanár jelentkezett, hogy készek ingyenes órákat tartani a hadba vonult tanárok óráinak pótlására. Így dr. Márki Sándor, a kolozsvári egyetem rektora, dr. Buday Árpád egyetemi magántanár, dr. Csengeri János egyetemi tanár és sokan mások.
A „Tekintetes Tanári Kar” – tudjuk meg az önképzőkör dokumentumaiból – mindenben támogatta törekvéseiket. Már az is közösségformáló erőnek bizonyult, hogy műsoros estélyeiket a kollégium tornatermében tarthatták.8
Így ébredtek rá arra – jegyezte fel az önképzőkör elnökévé választott Jancsó Béla –, hogy „valami nagyot” cselekedhetnek: hatóságilag engedélyezett nyomtatott lapot indíthatnak. Ez volt az első világháború után napvilágot látott – jövőformáló akaratot megjelenítő – ifjúsági folyóirat, a Remény. Az 1918 utáni erdélyi magyar irodalom kezdeteinek kutatóját ma ugyancsak meglepi, hogy kiváló felkészültségük ellenére a szerkesztőbizottság tagjai valamennyien magánúton érettségiztek 1921-ben. Jancsó Miklós, Klärman Manó, Róth István – Désen; Hantos Gyula, Jancsó Béla a Kolozsvári Római Katolikus Főgimnáziumban. Kemény János – egészen más okból – az Unitárius Főgimnáziumban.
A két szálon futó eseménynek ugyanaz a háttértörténete: az 1918. évi őszirózsás forradalom, majd az 1919-es Tanácsköztársaság kolozsvári szele. A halála után megjelent Búcsú a Farkas utcától című önéletírás-részletből tudjuk: Kemény János élete végéig magában hordozta a sebet amiatt, hogy az alma materben is „kakukkfiókává” alázták. Mindvégig nyomasztotta a kérdés: miért kellett tizenöt és fél éves korában akarata ellenére kiszakadnia „a Farkas utcai közösségből”, melyet több mint fél évtizeden át „meleg, második otthonának” tekintett?

Az történt, hogy az őszirózsás forradalom idején néhány társával beállt polgárőrnek. Minden bizonnyal az késztette erre, hogy Alsójárában addigra átélte a polgári forradalom zűrzavaros, önkényeskedő, fegyverhasználattól sem mentes napjait, amikor csak nagyapja jó emberei mentették meg az életét.10 Miután bemenekültek Kolozsvárra, nappal tanult, éjszaka „a lakosság békés álmára” vigyázott. Ezt látta helyénvalónak. Bízott abban, hogy majd magánvizsgát tehet. Hiszen akkoriban ez megszokott eljárás volt. Csakhogy a Református Kollégium tantestületének többsége nem szavazta meg Kemény János engedélykérését. Hajthatatlanok voltak – írta visszatekintésében11 –, mert ki akartak „gyomlálni a fiatalság (és a felnőttek) emlékezetéből mindent, ami az őszirózsás forradalomra” emlékeztetett.
Szállásadó tanára, az igazságérzékükben megbántott diákok fájdalmát átérző Nagy Jenő sem tudta megvédeni kedvelt tanítványát. Azt tanácsolta tehát, hogy használja ki a kollégiumok közötti versengést, és menjen át az unitáriusokhoz. Ennek „köszönhető”, hogy a „Remény osztálya” 1919-ben élénk kapcsolatot ápolt a Kriza János Önképzőkörrel, illetve annak ugyancsak Remény című folyóiratával. Pontosan fogalmazott Jancsó Béla 1935-ös emlékidézésében: „az unitáriusok akkori elnöke a Helikon gazdája: Kemény János” volt.12 Ennek előzménye, hogy Balázs Ferenc az 1918/19-es tanévben ismét rendes tanulóvá vált. Miután önképzőköri elnökké választották, jótékony változásokat indított be: a zenekultúra felkarolását, a népi kultúra értékeinek tudatosítását, a modern líra – Ady, Babits, Kosztolányi, Balázs Béla – kolozsvári szállásteremtését.13 Balázs Ferenc 1919 őszén bekerült az Unitárius Teológiára, ezt követően Kemény Jánosra hárult a szellemi építkezések folytatása.14 Az előzmények közé tartozik, hogy Jancsó Béla biztatására születtek meg Kemény báró első versei, amelyek közül az Emlékezem – a szerző eltanácsolása okán – már az unitárius Reményben jelent meg.15

1 Marosi Ildikó: i. m. uo.
2 Kemény János: Kakukkfiókák. Önéletírás. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1972, 9.
3 Uo.
4 I. m. 123.
5 Vö.: i. m. 30.
6 László Dezső: Találkozásaim a kollégium szellemével. Ifjú Erdély, 1935, 89.
7 Az EME Könyvtárának Lakatos utcai gyűjteményében, J. B. kézírásával.
8 Uo.
A kolozsvári ref. Kollégium „Gyulai Pál önképzőköre” f. hó 17-én de. 11 órakor tartja I. rendes gyűlését a tornateremben a következő műsorral:
1. A Szózat eléneklése.
2. Megnyitó, tartja Jancsó Béla ifj. elnök.
3. Ábrányi Emil Hazám ifjúságához c. költeményét szavalja Nyerges Ferenc VIII. o. t.
4. Dobolyi Lajos VII. o. t. verseiből felolvas.
5. Bírálja: Hantos Gyula VIII. o. t.
6. Ady Endre Tenger mellől c. melodrámáját előadja Szöllőssy Kálmán VIII. o. t., zongorán kísér: Gidó László VIII. o. t.
7. Hymnus éneklése.
Kolozsvár, 1920. október 15.
Kovács Ferenc vezető tanár
Jancsó Béla ifj. elnök
9 Kemény János: Búcsú a Farkas utcától. Részlet a szerző önéletrajzi regényének második kötetéből. Igaz Szó, 1971, 8 212–217.
10 Uő.: Kakukkfiókák, 305–310.
11 Uő.: Búcsú a Farkas utcától
12 Jancsó Béla: i. m., i. h.
13 Vö.: Gaál György: A Kolozsvári Unitárius Kollégium kéziratos lapjai. Keresztény Magvető, 1982/3., 144–150.
14 Uő.: uo.
15 Vö.: Csapody Miklós: Egy nemzedék fellépése. in: A Tizenegyek. Egy antológia elő- és utóélete (1923–2003). Közzéteszi Cseke Péter. Kolozsvár, Kriterion, 2003, 2001–2018. Kemény halála után Jancsó Elemér említi a verset, de fél század múltán összemosódott emlékezetében a két Remény. Lásd: Búcsú Kemény Jánostól. in: J. E.: Kortársaim. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1976, 272–275.