A Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött Kemény János-hagyaték palliumait forgatva 2022 júliusában erre a kézírásos feljegyzésre bukkantam:
„Amikor 1944-ben az SS-ek a várkapura kifüggesztett rekvirálás-mentességet igazoló honvéd-parancsnoksági rendeletre fittyet hányva anyámat, feleségemet, gyermekeimet, két idős nénikémet Marosvécs azonnali elhagyására szólították fel, annyi idejük sem volt, hogy bár kép- és szoborgyűjteményünk egy-két darabját szakszerűen pakolva valahogyan beszorítsák a gépkocsi valamelyik sarkába…”
Minthogy Kemény János 1941 májusától a Hunyadi téri Nemzeti Színház főigazgatója volt, alkalmazkodnia kellett Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter utasításához, aki a front közeledtével elrendelte a társulat és a színház anyagi javainak áttelepítését Budapestre.
A háború végén Kemény Jánosné szembesült elsőként a marosvécsi állapotokkal. Arról értesítette Molter Károlyékat, hogy a vár teljesen lakhatatlan. 
A gyerekekkel beköltözött a gazdasági intéző üresen álló házába, idős hozzátartozói is odatelepedtek. A kastélyból a németek és az oroszok mindent kirámoltak. A könyvtárat is. Heine versei összetépve hevertek a földön, Creciu mészáros antik kötetekbe csomagolta a húst.
Kemény János csak nyár elejére ért haza, miután megindult a forgalom Erdély irányában. „Nagyon kevés bútorunk van, egy szobában lakunk mindnyájan” – írja Molternek – „de az ablakok egy része be van már üvegezve.” Ráadásul purifikációs bizottság elé kellett állnia, földügyei okán pedig tárgyalásokra járt, s egy ilyen alkalommal egy napi robotra is befogták Szászrégenben.
A leginkább azt fájlalta – ezt már a hagyatékában őrzött 1969-es feljegyzései között olvasom –, hogy könyvtárával együtt megsemmisültek kéziratai, nyoma veszett levelezésének. Ezért aztán nyugdíjaztatása után emlékezetfrissítő adatgyűjtésbe fogott, hogy önéletírását, a Kakukkfiókákat elkezdhesse. Már csak azért sem támaszkodhatott pusztán az emlékezetére – adja tudtára utókorának –, mert az ő irodalmi kapcsolatai nem 1926-tal, az első marosvécsi Helikon-találkozóval kezdődtek, hanem a középiskolás korában megjelent Költemények című kötetével (1918).
A Kakukkfiókák golyóstollal írt fejezeteit a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi. Első kiadása fél évszázaddal ezelőtt, 1972-ben jelent meg a Kriterion Könyvkiadó harmadik esztendejében. Deák Ferenc egyedi borítója ugyan nem jelzi, hogy a Romániai Magyar Írók sorozat darabja, de a helikoni levelesláda (1969) fülszövege egyértelműsíti azt. Húsz évvel később – Szentimrei Jenő Városok, emberek című önéletrajzi kötetének bővített újrakiadásával (2009) – a sorozat új borítót kap. Amivel a kiadó egyrészt azt kívánta jelezni, hogy a két világháború közötti „adósságokból” is jócskán van törlesztenivalója (például Makkai Sándor esszéi, Kacsó Sándor Lélekvesztője), másrészt azokra a befejezett életművekre is igyekszik felhívni a figyelmet, amelyek a második világháború utáni írónemzedékek műhelyében születtek (Székely János, Lászlóffy Aladár, Palocsay Zsigmond, Hervay Gizella). 
Szerkezeti tekintetben a Kakukkfiókák új kiadása visszautal a Szentimrei-kötetre, ugyanakkor hasznosítja az Érték, erkölcs, közösség című Jancsó Béla-kötet szerkesztésének tapasztalatait. A szöveggondozás tekintetében is. És ez nem véletlen. Mindkettőjüknek ugyanaz volt a jellem- és erkölcsformáló bölcsőhelye.
Ez a kiadás több mint száz lappal terjedelmesebb, mint az 1972-es. Hogy nagyszabású vállalkozását tető alá hozhassa, Kemény emlékezetfrissítő adatgyűjtésekbe kezdett. Ebben nagy segítségére volt Marosi Ildikó, akivel együtt interjúvolták meg Neményi Lilit és Kőmíves Nagy Lajost, aminek köszönhetően sok száz méter magnetofonszalag rögzítette a két világháború közötti kolozsvári színjátszás kulcseseményeit. Molter Károlyné Marosi Zsófiával is együtt idézték fel a letűnt korok embereit és eseményeit. Mielőtt elbúcsúzott volna a Farkas utcától, két napig faggatta Jancsó Elemért. Egy ilyen összegező magnószalag a bécsi diákévek emlékeit őrzi. Ezt másolta le az író leánya, Nagy Pálné Kemény Zsuzsa. A felidézett emléktöredékek a pótolhatatlanság érzetét ébresztik ma is az olvasóban: mekkora veszteség, hogy ezt a terjedelmesebbnek tervezett művet sohasem vehetjük kézbe.
A Marosi Ildikó által készített utolsó beszélgetésből tudjuk, hogy Kemény János eleve három- vagy négykötetesre tervezte önéletírását. A Kakukkfiókákat követően a másodiknak az Aprószentek címet szánta, a harmadik kötetbe akarta sűríteni a házassága időpontjától gyűjtött élet-, illetve irodalmi tapasztalatait: a helikoni korszakot; a színházzal kapcsolatos emlékeit; a második világháború alatti és utáni éveket 
Születésének 120. évfordulóján – Kemény János intencióinak megfelelően – adtuk közre azokat a szövegrészeket, amelyek a Kakukkfiókák megírása után születtek.

Folytatjuk
 

1Vö.: Senkálszky Endre: Régmúlt emlékek között tallózva. In: Kötő József szerk.: Janovics Jenő: A Hunyadi téri színház. Kvár, Korunk Baráti Társaság Komp-Press Kiadó.
2Kemény Jánosné levele Molter Károlynéhoz. Marosvécs, 1945. június.  
3Kemény János levele Molter Károlynak. Marosvécs, 1945 nyara.
4Lásd: Kemény János levele Molter Károlynak. Marosvécs, 1945. június 5. 
5Lásd: Kemény János levele Molter Károlynak. Marosvécs, 1945. június 5.