A személyéhez fűződő korábbi pletykák gátlástalan udvarlóként mutatták be. Ez azonban csak feltételesen felelt meg az igazságnak, és részben azoknak az elítélő, de jogosnak vélt híreszteléseknek volt betudható, melyeket első két neje – akiket elhagyott – és más nők terjesztettek róla, akik ideig-óráig egymás kegyeibe férkőztek. A valóság más volt: neki is jobban megfelelt volna egy tartós kapcsolat hűségben, minthogy elvesszen az elképzeléseinek teljes mértékben megfelelő társ keresésének útvesztőiben.
Már hosszabb ideje Marosvásárhelyen lakott, amikor egy alkalommal az volt az érzése: Ő az. Teljes figyelmét rá fordította, gondolataiban egyre gyakrabban bukkant fel, és kis idő múlva ténylegesen, realiter is hozzá fordult. Távolról vagy közelről, de Tünde-Gizellának élete végéig el kell kísérnie őt.
De miként is alakult ez így? Miközben a városi és a területi közigazgatás épületeiben hivatalos dolgait intézte, egyszer csak feltűnt neki egy fiatal tisztviselőnő. Vele, mint általában az irodákban dolgozó hölgyekkel barátságos viszonyt ápolt, ebben a tekintetben kevésbé a szászokra jellemző karót nyelt modor volt rá jellemző, inkább sajátságosan magyar, szívélyes-ünnepélyes stílusú lovagként viselkedett. 
Észrevette, hogy a nő nyitott várakozással tekint rá, és ezt nemcsak egyetlen alkalommal, hanem ismételten tapasztalta. Így aztán beszédbe elegyedett vele, melynek témája átlépte a hivatali ügyek szintjét, és esetenként az irodán kívül zajlott, olykor a hazafelé vezető úton, a Rózsák tere irányába – amely júliusban teljes színpompáját kibontakoztatta –, máskor pedig, a nyár közepi séták alkalmával a főutcán vagy a Várdombon. 

A nő nem volt magas termetű és idomai kecsesek voltak. Tekintete határozott volt, sötét szemei gyors felfogóképességről árulkodtak. Arca majdhogynem ridegnek tűnhetett volna, ha vonalait és gömbölyded formáit nem a visszafogott báj határozza meg. Megnyerő mosolya volt, amely olykor, ha valami furcsa vagy bírálatra érdemes dolog keltette fel a figyelmét, gúnyos vonással egészült ki, vagy merő vidámságra váltott át, ami aztán az általában ellenőrzött arcjátékát rövid időre szárnyalni engedte.
Amint arról egyik városi sétájuk alkalmával a nőtől értesült, Tünde-Gizella korábban egy idősebb férfivel élt házasságban, aki azonban néhány éve elhunyt. Két lányuk született, most már nagykorúak, egyikük már férjhez is ment. Mindkét lány Gyergyószentmiklóson élt, vagy ahogyan a szászok nevezeték a települést, Niklasmarkt. Lányaitól tehát nemcsak sok-sok kilométer választotta el Tünde-Gizellát, hanem hegyláncok is, így az összeköttetést csak a Keleti-Kárpátokon átvezető, meglehetősen kanyargós útszakasz leküzdése tette lehetővé.
Volkmar Dekani fokozatosan megtudott egyet s mást Gizella asszony származásáról.
– Néhai férjem a Bencse de Komjáthy nemzetségből származott – mondta, és pontosan érezhető volt, hogy ezzel a kijelentéssel nem szándékozott dicsekedni a nő, sokkal inkább merengő hangnemben szólt. 
– Nem volt vagyonos, kereskedőként dolgozott. Miután megváltoztak az idők, többé már nem használta a nemesi titulust, és nagyon szerényen viselkedett, hogy elkerülje az alattomos bánásmódot az új urak részéről. Egyszerű gyári alkalmazott volt, minőségi ellenőr és normator.
– A Komjáthy névvel találkoztam már – mondta Volkmar Decani. – Hosszabb ideig tevékenykedtem a régeni evangélikus egyház levéltárában, így aztán sok érdekes adathoz hozzáfértem ősi családokra vonatkozóan Régen és Beszterce környékéről, ahonnan az én felmenőim egy része is származik. Egy besztercei gyógyszertárral kapcsolatosan maradt meg emlékezetemben a Komjáthy név. A szálak mintegy kétszáz évvel vezettek vissza az időben.
Egy barátságos mosollyal jelezte a férfi a kérést, hogy a nő ne vegye sértésnek elkövetkező szavait.
– Gizella asszony, említette korábban, hogy férje idősebb volt magánál. Nem szeretném sem magát, sem emlékeit megsebezni, és kérem, ne vegye tőlem rossz néven, ha visszaemlékszem arra a szokatlan körülményre, ami az egykori Komjáthy patikusokkal kapcsolatban megragadta a figyelmem. Egy szász asszony, Beszterce környékéről, házasságban élt egy harminc évvel idősebb gyógyszerésszel. Miután férje elhunyt, megörökölte a gyógyszertárat, és házasságot kötött a körülbelül vele egyidős, Komjáthy nevezetű gyógyszerésszel. És az asszony néhány esztendővel második férjét is túlélte – ez aztán az életerő.
Tünde-Gizella kedvezően fogadta az elhangzottakat. Ő is mosolygott miközben mondta: 
– Hát, az én férjem nem volt harminc évvel idősebb, mint én. De hússzal, igen.
– Hát akkor kezet foghattunk volna, mint egyívásúak. Igen, biza.
Tünde-Gizella úgy érezte, hogy most valami kellemeset kell mondania. Vagy legalábbis valami olyant, ami tanúsítja, hogy Volkmar irányában bizalommal van. Szünetet tartott, majd megosztotta a férfivel saját származásának majdhogynem titkos részleteit. Ezt mondta:
– Én is nemesi család sarja vagyok. Ez manapság nem kedvező ajánlás, inkább arra ad okot, hogy gyanakvóan mérjék végig az embert. Szüleimnek és nagyszüleimnek nem voltak sem birtokaik, sem kastélyaik, ezért arra törekedtek, hogy polgári környezetben érvényesüljenek. Holér de Helepfalva volt a nemzetség neve. Ősi fészkük évszázadok óta Kézdivásárhely környékén volt. Valahol a Feketeügy mentén, ha esetleg tudja, hogy az merre folyik.
– Igen, ismerem, ez a Schwarzbach.
A Tünde-Gizella beszámolójában elhangzó településneveket Volkmar röviden és halkan egészítette ki más nyelveken is: Târgu Secuiesc, Szekler-Neumarkt. És megpróbált a hallottak alapján képet alkotni magának: 
– Ezek szerint a székely nemességhez tartozik.
– Igen, de nemcsak oda. Házasságkötések és örökbefogadások révén más családok is bekerültek az őseim közé, az Osztrák–Magyar Monarchia egész területéről. Túlságosan sokat nem tudok róluk, ezért csak a szűkebb család tagjait tartom számon, azokat, akiket ismertem, és akikre emlékszem. Sajnos a szüleim közül már csak édesanyám él, Gyergyószentmiklóson, a nagyszüleim is elhunytak.
Így állt tehát a helyzet Volkmar új ismerősével.
– Szeretném megjegyezni a nagyon is összetett nevét. Ha segítene ebben. Tisztelettel meghajlok Bencse Tünde-Gizella asszony előtt.
A nő biccentett.
– Nagyon örülök!
– Ha tovább fűzzük: Bencse de Komjáthy…
– Pontosan!
– ... született Holér de Helepfalva.
Tünde-Gizella tapsolt.
– Csodálatos! De azért mindezt felejtsük is el. Szólítson egyszerűen Gizellának.

Folytatjuk
 

Fordította: Bács Béla János.
Eredeti kiadás: Joachim Wittstock: Das erfurh ich unter Menschen – Romanhafte Chronik sieben­bür­gi­scher Schicksale. Schiller Verlag Bonn – Her­mann­stadt, 2024 (Joachim Wittstock: Ezt tapasztaltam az emberek között. Erdélyi sorsok regényszerű krónikája. Schiller Kiadó, Bonn – Nagyszeben, 2024) alapján. Köszönjük az író hozzájárulását a fordítás közléséhez. 
A fordító megjegyzése: a fordításra kiemelt rész nem fed le egy teljes fejezetet, így az író javaslatára külön címet kapott.