Most, hogy felelevenítem utazásom élmé­nyeit, igyekszem összeszedni egy országról a megfelelő adatokat, felidézni a látottakat és összegyűjteni az akkor és ott jelentkező érzéseimet, Laoszról elsőként az jut eszembe, hogy nagyon vidékies volt. Valahol olvastam, hogy családias. És azt hiszem, a két fogalom szinte szinonima, illetve jól kiegészíti egymást. És ez maradandó érzés, élmény, ami nem mondható el minden ország esetében. Miközben még mindig veszélyes országnak tartják, hisz az 1959–75 között zajlott polgárháború idején az USA (amely természetesen itt is beleszólt) annyi bombát dobott le Laoszra az Észak-Vietnámból dél felé érkező utánpótlás elvágása érdekében, amennyit egész Európa kapott a második világháborúban. E bombák és taposóaknák 30 százaléka nem robbant fel azonnal, ezért a mai napig potenciális veszélyforrást képeznek. Ez körülbelül 80 millió (!) fel nem robbant szerkezetet jelent, amelyek a mai napig folyamatosan áldozatokat szednek, évente százak életét követelik. A baj akkor történik meg, amikor például egy gazda kapálgat, és belevág véletlenül a föld alatt rejtőző, narancs méretű bombába; vagy ha éppen tüzet gyújtanak egy ilyen fölött, vagy ha gyerekek nem tudják, hogy mi az, és megpiszkálják, játszanak vele. A háború tehát még tart, csak eléggé egyoldalú, és nem is igen tudatosítják, tudatosítjuk. A bombák felderítése nagyon pepecsmunka, erőforrás sem jut rá. Eddig az 1 százalékát sikerült megtalálni és hatástalanítani, a teljes megtisztítás egyes becslések szerint évszázadokba (!) telhet. A turistaútvonalak természetesen olyan helyeken vezetnek, ahol nincsenek ilyen szerkentyűk… bár, ki tudja? Ezzel együtt mi mindannyian nagyon jól éreztük és végig biztonságban tudtuk magunkat.

Elsősorban a nagyon kedves, néhol roppant naiv, és épp ettől a szinte vak bizalomtól olyan elragadó, nekem sokszor már-már sajnálatraméltó népe teszi olyan vonzóvá.
A lakosság jó 60 százaléka lao, az ő nyelvük a hivatalos nyelv. A többit a sokféle népcsoport, hegyekben élő törzsek teszik ki. Mindegyikük saját nyelvvel rendelkezik és gyakran nem is beszélnek semmi mást. Hozzájuk is igyekeznek utakat építeni a szó minden értelmében, illetve betelepíteni őket az alacsonyabb vidékekre.
Laosz még mindig nagyon szegény ország, ami akkor szembetűnő, ha a vidéket járjuk. A városok már rendezettek, templomai, kolostoregyüttesei meg kifejezetten díszesek és nagyon gondozottak. Az infrastruktúrája jó része is más országok adományaiból jött össze. Autóbuszaik is főként azért vannak, mert Japán küldött, legutóbb 2023-ban, 52 járművet. Jellemző – s ezt mi is láttuk –, hogy a nagyobb, jelentősebb épületeknél vagy parkoknál felirat jelzi, hogy melyik ország a támogatója. 
Egészségügyi ellátása gyakorlatilag nincs. A tehetősebb réteg tagjai közül, ha valaki megbetegszik, átugrik Thaiföldre kúráltatni magát. Ha azonban egy egyszerű vidéki ember komolyabban megsérül vagy megbetegszik, annak könnyen végzetes következménye lehet ellátás híján, hisz a házi, hagyományos természeti módszerek nem valószínű, hogy segítenek.
Az ország lakosainak 67 százaléka a théraváda buddhizmus híve, ez az államvallás is. A théraváda „az öregek tanítása”, az az iskola, mely Buddha legkorábbi feljegyzései alapján alakult ki és fennmaradt azután is, hogy az idők folyamán a buddhizmus, a különböző értelmezések következtében, 18 ágra szakadt. Az ország 2 százaléka keresztény, a többi 31 százalék pedig animista, a hegyi törzsek természeti vallását követi. Mind nagy békességben élnek egymással.