Ha megpróbálom megfogalmazni, milyen kép élt bennem az egykori Tibetről, azt mondanám, hogy a megtestesült buddhizmus országának képzeltem. Mert az olvasmányaim alapján Tibet legnagyobb érdekessége számomra – de talán másoknak is – az volt, hogy ott nemcsak sok szerzetes élt, hanem gyakorlatilag ők uralkodtak, és a vallási előírások határozták meg az ország meg az egész nép életét, ami egészen különleges állapotot és hangulatot teremtett. Valószínűleg ez volt a világ egyetlen országa, amelyet egy vallás és a benne való hit határozott meg és kormányozta. Erről írnak mindannyian, a szerencsések, akik ott jártak 1950, azaz a kínai megszállás előtt, és hosszabb időt is töltöttek arrafelé, különösen Lhászában. Harrer szerint a szerzetesek uralma szigorú diktatúrához volt hasonlítható, amellyel őrködtek minden kívülről jövő hatás fölött, amely megingathatta volna a hatalmukat. Életük pedig azzal telt (ez némelyiküknél máig nem változott), hogy imádkoztak és a közösség lelki üdvéről gondoskodtak. Gyakorlatilag semmi más munkát nem végeztek. Eltartásuk teljes egészében a népre hárult, akik felsőbbrendűként tisztelték őket és természetesnek, eleve elrendeltnek, isteni szándéknak vették, veszik – az értelmezések között lehet válogatni – ezt az állapotot, sőt, kivételes módon tisztelik és szolgálják őket mai napig.

Tibet vallása eredetileg a bon vagy bön volt, egy animisztikus, sámánisztikus hitvilág, amelybe a zoroasztrizmus és a hinduizmus elemei is keveredtek. A buddhizmus a 7. században érkezett Tibetbe, egyszerre Szongcen Gambo király idejével, aki nemcsak a Tibeti Birodalmat teremtette meg a tibeti királyságok egyesítésével, hanem a tibeti buddhizmust is, valószínűleg feleségeinek hatására. A buddhizmusnak mára igen sok ága meg ága-boga lett, és egyre szélesebb körben terjed Nyugaton is, több, igen felhígított változatban. A tibeti buddhizmus a „gyémánt út” elnevezésű irányzatot tanítja, ami az én fülemnek – és valószínűleg csakis annak – azt sugallja, hogy ez a legjobb formája ennek a tannak. Hisz tudjuk, a gyémánt minden ékszerek, drágaságok királya!
A buddhista vallást mestertől sajátítja el a tanítvány. A mester mindig a legfontosabb és megfellebbezhetetlen személy a tanuló életében. A buddhizmus gyakorlása meditáció, jóga (erős önfegyelem) és tantrikus gyakorlatok, mantrák és mágikus szövegek ismételgetése révén valósul meg. A mantra spirituális és/vagy mágikus erővel rendelkező hang, szó vagy egy (nehezen lefordítható) mondat. Az egyik legfontosabb tibeti mantra az Om mani padme hum, ami fordítható mint Éljen a lótuszban lévő drágakő vagy Nézd csak a drágakövet a lótuszban, de értelmezhető külön-külön is minden szava és szótagja. A mantrák ismétlése – akár a végtelenségig, amiből nekünk fogalmunk is alakult: a mantrázás! – a jó felé tereli életünket, a stabilitást valósítja meg állandóan változó létünkben. Lényegi állapotunkkal való azonosulást tesz lehetővé, gyakorlójának védelmezője egyben. Használhatók a negatív dolgok lecsendesítésére, betegségek gyógyítására, pozitív dolgok növelésére, együttérző cselekedetek beteljesítésére. És itt óhatatlanul megszólal bennem a pszichológus, hogy tudjuk, nagyon jól tudjuk, hogy az ismétlődő, akár teljesen értelmetlen mozdulatok, szövegek vagy cselekvések a szorongás oldására képesek. Lásd az autisták sztereotípiáit, amelyek ezért léteznek. Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy a buddhista nyugalom részben épp a mantráknak, a folytonos ismételgetésüknek tulajdonítható.