Indokínai utazásom első állomásán, Vietnámban, mintegy 8 napot töltöttünk. Az ország neve hivatalosan Vietnámi Szocialista Köztársaság, ezt 1976-ban vette fel, miután újraegyesült az 1954-ben ideiglenesen kettéosztott ország, amelyben Északot a kommunista Kína és a Szovjetunió, míg Dél-Vietnámot az USA támogatta. Persze már addig is sokféle uralom vonult végig rajta: kínai, japán, francia gyarmatosítás váltakozott független időszakokkal, majd az USA intervenciójával, amelynek titkait mai napig fel-felfedik hol egyik, hol másik részről, miközben valószínűnek tűnik, hogy lesznek még meglepetések. Tény, hogy az Észak-Vietnám ellen nyolc éven át (1968–76 között) tartó légitámadások során közel 8 millió tonnányi bombát dobtak le, ami a II. világháborúban elhasználtak négyszerese. A háborúban bevetett, de fel nem robbant lövedékek és aknák pedig mind a mai napig szedik áldozataikat: a háború 1975-ös lezárása óta 42 ezer ember halt meg az egykori hadszíntereken hagyott lőszerektől, aknáktól és lövedékektől.

Vietnám ma független államként aposztrofálja magát, bár ez eléggé sajátságos függetlenség. Hogy csak egy példát említsek: Obama elnök 2014-ben tett látogatása után, amelyen többek között amerikai fegyverek vásárlásáról tárgyaltak, az ország partjainál kínai hadihajók jelentek meg, míg végül a franciákkal kötöttek üzletet.
Nagyon jó ütemben fejlődő országként tartják számon világviszonylatban is. Ehhez a státusához nagyban hozzájárult a Szovjetunió szétesése és az amerikai embargó megszűnése 1996-ban. Még jó egy évtizeddel ezelőtt az új ázsiai tigrisként emlegették, sok befektetőt vonzott, de csak részben váltotta be – legalábbis a külvilág szemében – a hozzá fűzött reményeket. Hogy mást ne említsek: a Forbes szerint az ezredforduló óta az exporttermelése húszszorosára (!) növekedett. Mentalitásukra jellemző a kis üzlet = kis, de biztos haszon elve, ami sok kis vállalkozást, egyben stabilitást és lassú, de folyamatos haladást jelent.
Lakosainak száma 101 millió: ezzel a világ 16. legnépesebb országa. A vietek mellett 54 etnikum él ott. Sokáig jellemző volt a tíz-tizenegy gyermekes család, amit ők maguk is azzal magyaráznak, hogy még a nyolcvanas években sem volt villany és tévé. Aztán 1992-re annyira döbbenetessé váltak az ország számára is a demográfiai adatok, hogy születéskorlátozást vezettek be: 2017-ig 2 gyereke lehetett minden családnak, azóta 3. Mindenféle fogamzásgátló lehetőséget, illetve a legkönnyebb, de legkellemetlenebb megoldást, az abortuszt ajánlották, de a kis család és boldogság, jólét összefüggéseit hirdető meggyőző kampányokat is bevetették, illetve súlyos bírsággal büntették a harmadik gyerek születését. Ezeket az információkat a helyi idegenvezető mondta el, máshol nem találtam adatokat (egy magazin kivételével), mint sok más egyébről sem. Tudjuk, megtapasztaltuk, hogy ez is velejár a szocializmussal.
Az ország egyik különlegessége, hogy 57 millió robogó van és a lakosság mindössze 10%-a rendelkezik autóval. Nagyon pozitív, de megtévesztő adatok léteznek a tanügyi helyzetről: a népesség 97 százaléka írástudó. Jók a PISA-teszt eredményeik, de ezzel együtt a gyerekek több mint fele már 15 éves kora előtt abbahagyja a tanulást, és dívik a gyerekmunka.
Ott hallottam a követendőként hirdetett kínai közmondást: „Ha egy évre tervezel, vessél rizst, ha egy évtizedre: ültess fát, ha pedig egy életre, akkor tanítsd az embereket.”
Csak hát nehéz az okosságokat gyakorlatba ültetni.