Már alapvető módon meghatározta a képzőművészet úgymond századfordulós klasszikus avangárd áramlatait az a gondolat, hogy a festészet nem lehet csupán a táj, az ember, avagy, ha úgy tetszik, a minket körülvevő világ egyszerű lemásolása, visszatükrözése, és ezt követően kisebb-nagyobb időszakokat követően mindig visszatért. Ugyanez maradt az alapelve a második világháború utáni képzőművészeti törekvéseknek, mint ahogyan ugyanilyen alapon ágaztak szét azok a posztmodern irányzatok, amelyek adott mértékben a huszadik század végének és huszonegyedik század első évtizedeinek a kortárs művészetét is megszabták és megszabják. Talán úgy is fogalmazhatnék: a képzőművész egész egyszerűen megszűnt a valóság bármiféle átültetésének és közzétételének az eszköze lenni, hanem rájött arra, hogy az alkotás saját magából, saját belső világából, saját gondolataiból indul ki, ehhez kell megkeresni a szükséges vonalakat, formákat, színeket, felületeket, arányokat, tárgyakat, egymáshoz rendeléseket, ellentétbe állításokat, párhuzamokat, technikákat vagy bármi mást, amivel képes elmondani azt, ami benne rejtőzik és lehetőleg úgy, hogy másokban is valamiféle visszhangot keltsen, legyen az egyetértés, elutasítás, közömbösség, meghökkenés vagy bármi más. Ráadásul az „elmondás” szó ebben a mondatban a szóbeliségből származik, és csak kényszerből használom, hiszen a képzőművészek vizuális nyelvének megértéséhez, átéléséhez a leggyakrabban teljesen fölöslegesek a szavak, mindaz, amit mi egy-egy kiállítás bemutatásánál végzünk, voltaképpen nem más, mint egyfajta tolmácsolás, amely a maga teljességében képtelen visszaadni a vizuális eredetit.

Az ember a könnyebb megértés kedvéért meg van szokva azzal, hogy beskatulyáz. Rendszerez – ha úgy tetszik. Irodalmat, tudományt, művészetet, bármi mást. Úgy gondolja, hogy bárkit, bármit be kell valahová sorolni, mert csak úgy és akkor tudja a legegyszerűbben megőrizni, szükség esetén pedig megtalálni. Az immár hetven éven túli Kasza Imrét saját skatulyája a következő forrásokhoz köthetné: nem annyira a születési helyéhez, Lövétéhez, mint a felnőtté válás színteréhez, Csíkszentkirályhoz, a család mindennapi életviteléhez, édesanyjához, Kasza Annához, aki stilizált és figuratív rongyszőnyegeivel mások által is utánzott műfajt teremtett. Vagy általános és középiskolás művészeti próbálkozásaihoz, amelyhez szükség volt arra is, hogy tanárai, Márton Árpád és Gaál András meglássák a benne felcsillanó tehetséget. Vagy kolozsvári egyetemi tanulmányaihoz a szerencsére éppen akkor legalább résnyire a világra nyíló Romániában, amelyet szinte azonnal észrevettek és tágítani igyekeztek a tanárai. Vagy legfontosabb munkahelyéhez, a nagyszebeni Brukenthal Múzeumhoz, amely nemcsak képzőművészeti meglátásait tette teljesebbé, hanem pedagógusi hajlandóságát is igazolta, sok száz gyermeknek kínálva alkalmat arra, hogy a még bármiféle társadalmi korlátoltság nélküli, őszinte, a világra rácsodálkozó készségeiket kiélhessék, ugyanakkor alapot teremtve arra is, hogy tanáruk a művészet gyökereiről elmélkedhessen.

Vagy a hazai szellemi fojtogatás után választott országához, Svédországhoz, amelyben eddigi tapasztalatait folytatva nem csupán gyermekrajzmúzeumot hozott létre, amelyet később egyetemes magyar gyermekrajz­múzeummá is alakított, hanem ő maga is megpróbált lépést tartani a művészet és a digitális technika legkülönbözőbb ágaival és műfajaival. Miközben írt is: könyvet és világhálós blogot, vallomásokat és olyan, akár kisesszéknek tekinthető gondolatvillanásokat, amelyekkel megpróbálta elhelyezni önmagát és kortársait a változó világban. Azt hiszem, ez a felsorolás már utal arra, hogy nem csupán a hetven éven, hanem a 250. kiállításán is túl levő Kasza Imrét milyen nehéz belegyömöszölni bármiféle skatulyába. De ha mégis megpróbálkoznánk itt látható, a múlt és a jelen néhány alkotását hozzáigazítani valamiféle sémákhoz, akkor úgy tűnik, hogy képzőművészeti indulása az expresszionista jegyeket vonultatja fel, majd talán a gyermekrajzok hatására is a tömörséget, játékosságot feltételező Miró-i világ állt közel a szívéhez, hogy azután eljusson ahhoz a konceptuális művészethez, amelyhez a jelenkor nagy és egyetemes kérdései szolgáltatják a témát, a kollázs, a rajzok és a szavak átvivő közege pedig a szükséges technikát. Kétségtelen, Kasza Imre gondolati festő. Ha úgy tetszik, filozofikus. Ha úgy tetszik, egyetemes, ahogyan a részekben felfedezi az egészet. És ha úgy tetszik, Székelyföld-fogantatású. Még akkor is, ha valahol azt írja, hogy ahol éppen vagyok, ott érzem magam otthon. De most éppen a Székelyföld szerkesztőségében van. Érezze magát itthon.

Elhangzott a november 6-i tárlatnyitón.