Megérkeztünk az 1500 méter magasságba, s belevetettük ma­gunkat a számtalan látnivaló felfedezésébe. Az első fi­gye­lemre méltó objektum a stilizált tenyereken, mint pilléreken nyugvó gyalogoshíd, a százötven méter hosszú, úgy­nevezett Aranyhíd volt. Sajnos még nem szállt fel a köd, így csak elképzelni tudtuk az ígért pazar kilátást, de így is mindenki kattogtatta fényképezőgépét, forgatta ka­meráját. Nem véletlen, hogy egy angol újság a világ leg­impozánsabb gyalogoshídja el­nevezést aggatta rá.

Mentünk tovább, szemet gyönyörködtető kertek után a különböző kultúráknak szántak egy nagyobb te­rületet. Feltekinthettünk az ország talán legnagyobb Buddha-szobrára, másutt hol­land szélmalom forgott csendesen, a párizsi Louvre híres piramisát idézte egy üvegépítmény. Az oroszokról sem feledkeztek el, hirtelen a cárok nyári palotájában, a Petrodvorecben találtuk ma­gunkat.
A leglátogatottabb mégis a francia falu volt, utalva arra, hogy egykor e területet a gallok lakták. Macskaköves utcákon sétáltunk, betér­hettünk a működő foga­dók­ba, leülhettünk a cuk­rászdában, pékségben, s imád­­kozhattunk a Notre-Dame stílusú templomban. Az egész kulissza meg volt komponálva, például egy régi oldtimer Renault-ba virág­kosarakat ültettek. Az egyik étterem kirakatában egy ördögi ügyességű pék pro­dukálta magát, kezében nyúlt a tészta, dobálta, csa­varta remekművét. Egy kis parkzugot a világ leghíresebb zeneszerzőinek szenteltek, úgy tűnik, a francia mesterek vannak túlreprezentálva e szoborparkban. Egy fogas­kerekűvel juthattunk fel a Sze­relem parkjába, aminek mesés virágai között modellek fényképezkedtek.
A Fantázia parkot már a hegy belsejében alakították ki. Tükörlabirintus keverte meg a betérőt, a kisebbek a Jurassic Parkban ámultak és bámultak. Számunkra a leg­emlékezetesebb mégis egy többdimenziós mozi volt, szemüveggel élvezhettük a bu­gyuta történetekből kibon­takozó izgalmakat.
A hatalmas embertömeget etetni is kell, erre szolgált egy méretes, futballpálya nagy­ságú étteremkomplexum. Har­-
­minc étkezde kínálatából vá­laszthatott a bérletes be­térő, tengeri herkentyűk, viet­námi tradicionális ételek hívo­gattak, de az olasz, kínai és spanyol konyha is jelen volt. A kiszol­gálás folyamatosnak tűnt, de a népszerűbb „kantinok” előtt azért hosszú sor állt. A jobb helyen lévő asztalokért is ugyancsak közelharc folyt.
Kifelé jövet már örömmel láttuk, hogy felszállt a köd, s a beharangozott kilátásban is gyönyörködhettünk. Délután a vendégek már kezdtek sze­delőzködni, a tehetősebbek a helyi „patinás” fogadókba igyekeztek, előtte betértek a francia pincékbe, így minden bizonnyal a virágoskertek mel­lett virágos hangulatban tér­hettek nyugovóra.
Későre járt, a lanovka visszarepített minket a va­ló világba. A „Disneyland-szindrómáról” továbbra is megvan a véleményem, de azért ezúttal korrigálom vas­kalapos álláspontomat: egy napot azért megért Vietnám legnagyobb panoptikuma.