– Mi indította el az építészet felé vezető úton, és volt-e olyan meghatározó élménye vagy személy, ami/aki inspirálta?

– Az építészet felé vezető utam tulajdonképpen egyfajta családi örökségként indult. Nagy­apám a matricagyárban volt tervező, emellett pedig gyö­nyörűen festett és faragott is. Kiskoromban rengeteget raj­zolt nekem, én pedig ámulva figyeltem, ahogy egy egy­szerű papír és egy ceruza segít­sé­gével csodák születnek, és a vonalakból egyszer csak fi­gurák, cowboyok, indiánok lesz­­nek. Ezek a keze alól ki­kerülő alkotások mélyen inspi­ráltak, és ő szerettette meg ve­lem a rajzolást egészen korán. Az­tán ott volt édesapám, aki szintén mérnökember. Bár­hová mentünk, ő mindig az épü­letekről beszélt: elemezte a homlokzatokat, a stílusokat, rácsodálkozott egy-egy szép osz­lopszerkezetre. Ez a látás­mód szinte észrevétlenül ivó­dott belém. A konkrét elha­tározásban a nálam két évvel idősebb nővérem játszott sze­repet, aki ma már szintén a szakmában dolgozik: Magyar­országon, Budapesten építész. Amikor annak idején ő el­kezdett rajzfelkészítőkre járni, én egyszerűen követtem, mert érdekelt ez a világ. Akkor még nem tudtam pontosan, hogy mérnöki pályát vagy építészetet választok-e, de hamar rájöttem, hogy a rajz és a műszaki gon­dolkodás kombinációja az, ami igazán vonz. Ha pedig egyet­len meghatározó személyt kell kiemelnem az indulásnál, akkor az Bayer Gábor vásár­helyi építész volt, aki az egyetemi felvételire készített fel. Szerintem miatta dőlt el végleg ez a kérdés. Olyan inspiráló és motiváló volt, hogy szó szerint ittuk minden szavát.

– Hogyan formálta pálya­kezdését a szakmai szemlélete?

– A hat év egyetem szinte pillanatok alatt elröppent. Az igazi szakmai szemléletem for­málódása az egyetem utá­ni kétéves gyakornoki idő­szak alatt történt. Abban a szerencsében volt részem, hogy ezt az idő­szakot Bogos Ernő csík­szeredai műépítész mellett tölt­hettem el. Amit nála láttam, az alapjaiban határozta meg a hozzáállásomat. Ernőtől nem­csak szakmát tanultam, hanem egy olyan viselkedési formát és alázatot is, ami ehhez a hivatáshoz elengedhetetlen. Ná­la találkoztam először a való­sággal: a költségvetési kor­látokkal, a hatósági előírásokkal és a mindennapos kihívásokkal. Mellette tanultam meg, hogy a funkcionalitást nem lehet fel­áldozni az esztétika oltárán, és hogy az építész legfontosabb eszköze a nyitottság és a fi­gyelem a helyszín, az anyagok és a benne élő emberek iránt.

– Melyik munkájára a leg­büszkébb, és miért?

– Erre félig viccesen azt szok­tam mondani: mindig az aktuálisra. De ha komolyabban belegondolok, nem is feltétlenül egy konkrét épületet emelnék ki, hanem magát a műfajt: a családi házakat. Ezeket a feladatokat nagyon szeretem. Számomra a tervezés egyik legizgalmasabb része leülni a megrendelőkkel, például egy fiatal házaspárral, és egyszerűen csak megismerni őket. A beszélgetések során egy kicsit a részévé válok a tör­ténetüknek. A legnagyobb ki­hívás és egyben a legszebb feladat úgy megtervezni nekik egy házat, hogy az szinte ész­revétlenül segítse és támo­gassa a mindennapjaikat. Ami-
­kor a beköltözés után lá­tom, hogy a papírra vetett vo­na­lak­ból egy igazi, működő, a családot kiszolgáló otthon lett – számomra ez adja a legnagyobb büszkeséget.

– Hogyan jellemezné épí­té­szeti stílusát három szóban?

– Őszinte, emberléptékű, időt­álló. Őszinte az anyag­hasz­nálatban és a szerkezetben; emberléptékű a terek dimen­zióiban; és időtálló abban az értelemben, hogy az aktuális divatok hajszolása helyett a tartós, nyugodt értékeket ke­resi.

– Inkább a hagyomá­nyos for­ma­­világ újraértelmezése vagy­ a kortárs kísérletezés áll kö­­zelebb Önhöz?

– Egyértelműen a hagyo­mányos formavilág kortárs újra­értelmezése. Ebben is komoly szerepe volt a Bogos Ernő mellett eltöltött időnek, tőle tanultam meg tisztelni a helyi építé­szeti gyökereket. Ugyanakkor ezt nem úgy kell elképzelni, hogy lemásoljuk a régit. Azt szoktam mondani, hogy a hagyománynak nem a formá­ját kell egy az egyben átvenni, hanem a logikáját. A régebbi korok építészete pontosan tudta, hogyan kell reagálni az adott klímára, domborzatra, hogyan kell használni a helyi anyagokat. Ezt a tudást kell megértenünk és átemelnünk a mai korba. Kortárs anyagok­kal, modern technológiákkal és vonalvezetéssel dolgozom, de az arányrendszereket igyek­szem úgy alakítani, hogy az épületről érezhető legyen: ide, ebbe a tájba tartozik.

– Mit jelent az Ön számára az „emberléptékű” építészet?

– Azt, hogy az épület nem akar uralkodni az ember felett. Nem egy nyomasztó, távol­ságtartó műtárgy, hanem egy oltalmat adó, élhető közeg.