…azt meg lehet írni dőlt betűkkel. Nemrég ért véget Csíkszentmártonban a Mátyás József-alkotótábor, amelyről keddi lapszámunkban beszámoltunk, és azóta is azon töröm a fejem, hogy mitől különleges helyek az alkotótáborok. Amikor ellátogatunk egy ilyen helyszínre, olyan, mintha párhuzamos valóságba lépnénk. Majdnem minden teljesen ugyanolyan, mint kint az utcán, de mintha egy szűrő lenne a kapu, amely nem engedi be a külvilág zaját, sem a sürgető határidőket. Mintha másképp telne az idő. Talán azért kelti ezt az érzést a látogatóban, mert egy alkotótábor lakói megengedhetik maguknak, hogy elmélyülten dolgozzanak, de közben társaságban vannak, alkotói közegben. Belső poénjaik vannak, amelyeket holmi jöttment idegen nem érthet, és külső szemmel egységesnek tűnhet a tábor maga, de az elkészült alkotásokon látszik, hogy sok kis különálló világ találkozott egymással. Nos, az ilyen helyszínekről nem lehet csak úgy elsietni.
Régóta ismerem a szentmártoni tábort, és a házat meg az udvart, ahol megrendezik, még régebben. Mielőtt lett volna tisztességes óvodaépület a faluban, a Viridis-ház volt az ovi, ahova én is jártam. A lipinka és a homokozó eltűnt az udvarról, a házat is átépítették, de mindig otthonosan érzem magam azon az udvaron. Azt hiszem, a falubeliek megszokták – már akiben tudatosult –, hogy minden nyáron van egy hét, amikor képzőművészek lakják be a házat és az udvart.
Szóval, nem lehet csak úgy elsietni az ilyen helyszínekről. Szóba elegyedünk az alkotókkal, ismerősökkel és ismeretlenekkel, és nemcsak a készülőben levő művekről kérdezzük őket, hanem arról is, hogy milyen benyomást hagy bennük az a környék, amely a mi számunkra megszokott, hétköznapi. Beszélgetés közben pedig – ilyen közegben – nem lehet meglepő, ha az egyik művész papírt és ceruzát vesz a kezébe, és elkezd rajzolni egy portrét az újságíróról, aki – ebben az esetben – történetesen én voltam. Pár perc az egész, nem is ez a fontos, hanem az ilyen beszélgetések, találkozások személyes jellege az, ami emlékezetessé tesz egy ilyen látogatást. Az ilyen tapasztalatoknak köszönhető, hogy nem munkaszagú a téma, pedig ha írni kell róla, akkor írni kell róla, nincs apelláta.
A csíkszentmártoni képzőművészeti gyűjtemény évről évre gyarapodik a táborban alkotó művészek munkáival, és idén is sok értékes került az önkormányzat birtokába. A falu megannyi festménnyel, rajzzal gazdagodott, én meg egy portréval, de nem csak. Van, ami egy riportba nem fér bele.