– Húszéves a Bookart kiadó, húsz éve jelennek meg Csíkszeredában olyan szépirodalmi művek, amelyek ínyencségnek számítanak az olvasók körében, és amelyek kívül-belül igényesek. Milyen szempontokat követett a kiadó az évek során?

– A Bookartnál éppolyan fontos a könyvek külalakja és minősége, mint a tartalma. Utóbbiról azt tudom elmondani, hogy a kiadó számára nem fontos, hogy kasszasiker legyen egy könyv kiadása, mert a Bookartnak megvan az a lehetősége, hogy csak olyan könyveket adjon ki, amelyeket szeret. Sokszor mondom, hogy tulajdonképpen az igazi kiadók hetente jelentkeznek egy-két könyvvel, és folyamatosan ott vannak a piacon, így az olvasók látják, ismerik. A kis kiadók – bátorkodom ide sorolni a Bookartot – lehetőségeik szerint jelentkeznek valamilyen kötettel, kisebb-nagyobb sikerrel. Nemegyszer történt meg, hogy azt hittük, berobban a piacra egy-egy kiadvány, de teljesen elsikkadt. Viszont sok könyvünk jelent meg, amelyekről nem gondoltuk, hogy akkora sikere lesz, mint amilyen lett. Mindig szépirodalmat adunk ki. Egy ideig gyermekirodalommal is foglalkoztunk, de nagyon erős a konkurencia, és úgy gondoltuk, hogy nem feltétlenül érdemes azt a meglehetősen kicsi anyagi lehetőséget erre fordítani. Sok verseskötetet adunk ki, de egyik sem kasszasiker, mert kevesen vesznek és olvasnak verseskötetet. A fordításokban viszont mindig hiszünk, és ebben nagy szerepe volt a bátyámnak, Hajdú Farkas-Zoltánnak, aki megnézte, hogy mi igazán sikeres külföldön. Pályakezdőkkel is kísérletezünk, de évente nyolc, legfeljebb tizenkét könyvet adunk ki. Ami a könyvek külsejét, a könyvek elkészítését illeti, húsz évvel ezelőtt a Látó szerkesztőségében arról beszélgettünk Kovács András Ferenccel, Láng Zsolttal és a bátyámmal, hogy elképzelhető-e, hogy Erdélyben működjön olyan kiadó, amely – függetlenül a támogatásoktól – kiváló minőségű könyveket készít. Erre húsz év után sincs egyértelmű válaszunk, viszont a gépezet beindult, és azt is mondhatnám, hogy családi vállalkozás lett. A Bookartnak ugyanis nincs alkalmazottja, ezért megengedheti magának, hogy kiválassza az egyes szakterületekről a legjobb fordítókat, szerkesztőket, és velük dolgozzon együtt. Úgy gondolom, hogy a könyvnek olyannak kell maradnia, mint ahogyan annak idején Gutenberg megálmodta. Éppen ezért kizárólag varrott, keménytáblás könyveket adunk ki. Figyelünk a tördelésre is, és olyan arculatot alakítottunk ki, hogy ha egy olvasónk ránéz egy könyvre, talán felismeri, hogy Bookart-könyvet tart a kezében. Ugyanakkor tény, hogy a könyvet a borító adja el. E téren mindenfélével kísérleteztünk, a minimalizmustól a képzőművészeti alkotáson át az egyszerű betűgrafikáig mindent használunk, de mindig igazítjuk a könyv tartalmához. A minőségi tartalom és külső határozza meg a Bookart arcélét és piaci jelenlétét, de tudjuk jól, hogy ez egy kis kiadó.

– Milyen célkitűzésekkel fogtak neki a könyvkiadásnak húsz évvel ezelőtt?

– Húsz évvel ezelőtt még olyan hőskort éltünk, amikor a Kriterion harmincezres példányai után futva nagyon nagy példányszámokban gondolkodtunk. Aztán hamar rájöttünk, hogy ha nincs terjesztés, akkor hiába a nagy példányszám. A húsz év nagy idő, és sok tapasztalatot hozott magával. Néha azt is, hogy itt az ideje abbahagyni, de a könyvkiadás, a könyvkészítés olyan vírus, ami megfertőz, és nem lehet abbahagyni. Látni azt, amikor egy szerző a kezébe veszi azt a könyvet, amit a kiadója gondosan, alázattal elkészített, igen-igen felemelő érzés. Nem beszélve arról, hogy a kiadó a kapocs az olvasó és a szerző között.

– Van, aki temeti a könyvet, más luxuscikknek tartja. Milyen tapasztalataik vannak a könyvek értékesítése terén, mekkora az olvasók igénye a szép könyvekre?

– Amikor eladásra kerül sor, akkor a könyv pont olyan, mint egy zokni vagy egy bármilyen más termék, amit el kell adni. Csakhogy a különbség az, hogy mi olyan terméket árulunk, aminek lelke van, tartalma van. Amióta az elektronikus információhordozók működnek, a könyv elvesztette az információközlő szerepét, de a könyveknek lelke van, és ez nagyon fontos. Az olvasók száma ugyan csökkent, de megmaradt a könyvolvasók tábora, akik nem fogják alább adni, akik értékelik a szép könyvet, és egyre igényesebbek. Ráadásul nagyon sok fiatal olvas és vásárol könyvet. Ha figyelembe vesszük, hogy egy viszonylag szép könyv ára nem több, mint három csomag cigarettáé, akkor nem mondhatjuk azt, hogy túl drága a könyv. Ha valaki meg akar venni egy könyvet, így is, úgy is megveszi, függetlenül attól, hogy mennyi pénze van, ahogyan a dohányos is megveszi a cigarettáját, függetlenül attól, hogy a büdzséje hogyan áll. Jelenleg a könyvkiadás ezekről az olvasókról szól, ezekre kell odafigyelni, és ezeket kell tisztelnünk.

– Melyek voltak a legsikeresebb kiadványok? 

– A bestsellerünk Tánczos Vilmos Elejtett szavak című kötete, amelyet utólag kiegészítettünk egy hangoskönyvvel és egy dokumentumfilmmel, mert ez a paraszti társadalom, ez az életforma lassan eltűnik, és ez az életfelfogás is. Ilyen szempontból szenzációs a Tánczos Vilmos könyve. Sikerült még az utolsó közös kaszálást lefilmezni, és ami nagyszerű volt, és most is hálás vagyok Tánczos Vilmos szerzőnek, hogy hajlandó volt beolvasni a könyvet, mert másképp nem tudtunk volna senkit megbízni, aki azt a nyelvezetet ilyen hitelesen vissza tudta volna adni. Gondolom, hogy később is sok hasznára lesz az olvasóknak ez a hármas. Úgy gondolom, Korniss Péter Hosszú úton című fotóalbumával is letettünk valamit az asztalra.

– És melyek azok a kiadványok, amelyekről azt gondolták, hogy népszerűek lesznek, végül mégsem keltették fel a figyelmet?

– A Svájci írók sorozatunk. Megpróbáltuk a magyar olvasó számára a szinte ismeretlen kortárs svájci irodalmat elhozni. Nagyon jó, tömör irodalom, de a könyvek elvesztek a piacon. Viszont most úgy tűnik, valamilyen oknál fogva – nem tudjuk ezt megfejteni – érdeklődni kezdtek értük a vásárlók. Meg kell említenem Márton Evelin Szalamandrák éjszakái című kötetét, amelyet már kétszer nyomtunk újra, és több mint háromezer példányban kelt el.

– Markó Béla a díjátadón a laudációjában említette, hogy olyasvalakinek ismeri Önt, aki folyamatosan elégedetlen, és aki változtatni akar – változtat is – a környezetén. Pontosan mire vonatkozik ez az elégedetlenség?

– Igazából nem feltétlenül elégedetlenségnek nevezném. Csíkszereda lassabban indult el a fejlődés útján, hiszen a forradalom utáni változás sok mindent hozott maga után. Azok közé a műszaki értelmiségiek közé tartozom, akiknek 1989 után át kellett venniük sok olyan szerepet, amire őket nem képezték ki, de igazából nem volt, aki csinálja. Nekem is lett volna lehetőségem elmenni, mint sok mindenki másnak, de a családom csíkszeredai, és úgy gondoltam, hogy itthon fogom további életemet leélni, és ha már itthon maradtam, le akartam tenni valamit az asztalra. A fejlődési folyamatokat nem tartottam elég gyorsnak, elég igényesnek, és ez bántott, mert Csíkszeredában sok lehetőség van. Nagyon zavart, főleg a kilencvenes években, amikor eljátszottuk a szegény rokon szerepét, és bár voltak lehetőségeink, sokkal könnyebb volt hátradőlni és kérni. A városnak sok iskolája van, sok kulturális intézménye, és ezek talán lassabban haladtak, mint ahogyan én azt elképzeltem. Volt olyan terület, amelyen meg akartam mutatni, hogyan gondolom én, hogy kellene csinálni a dolgokat, de volt olyan terület is, amelyet csak kritikusan vizsgáltam, és soha nem rejtettem véka alá a véleményem. Nem tudom, állíthatok-e ilyesmit magamról, de saját példával próbáltam rávenni másokat is, hogy csináljuk, mert lehet csinálni. Nem tudom, hogy az általam elvégzett munkával, ezekkel az elképzelésekkel egyáltalán hasznom látta-e a város, de remélem, hogy igen.

– Az is elhangzott a díjátadón, hogy megmutatta: ami a világon máshol lehetséges, azt itt is meg lehet tenni. 

– Ez a laudációban hangzott el, annak meg eleve szépen kell hangzania, de azt hiszem, hogy a bátyámmal, a lányommal és az Új Kriterion Galériával kapcsolatban Részegh Botonddal próbáltuk megmutatni azt, hogy magas szintre lehet jutni Csíkszeredában, és ha valami nem sikerül, akkor újra kell kezdeni, de nem szabad csak azért kompromisszumot kötni, mert valami behatárol. Én például hamar megtanultam, hogy egy könyv akkor van kész, amikor kész van, és nem akkor, amikor van egy szervezett könyvbemutató. Nagy hiba csak azért összecsapni a könyvet, vagy nem a lehetőségeid szerinti legmagasabb szintre emelni, mert egy eseményhez kötődik a megjelenése. Rúgtunk egy-két ilyen öngólt a múltban, pedig a nyomtatott könyveken már nem lehet változtatni. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy nem mindegy, mihez hasonlítjuk magunkat. Például nem lehet egy kategóriába sorolni a Csíkszeredai Könyvvásárt a Frankfurti Könyvvásárral, amely a világ legnagyobb könyvvására, de meg lehet nézni, hogy mi van ott, és meg lehet nézni, hogy mi az a kevés, amit ide lehet hozni, amit el lehet csípni.

– A Kriterion Alapítvány ügyvezető igazgatójaként felel a csíkszeredai Új Kriterion Galériáért, amelynek Részegh Botond képzőművész a kurátora. A kiállítások anyagából katalógusokat készítenek, és már hatvankilenc katalógus jelent meg a Bookart Kiadó gondozásában. Minek köszönhető ez a folytonosság?

– Amikor a Kriterion Alapítvány ügyvezetője lettem, Csíkszeredában nem igazán volt olyan galéria, amely teret adott volna a kortárs művészetnek. 2011-ben ültünk le Részegh Botonddal és eldöntöttük, hogy elindítjuk az Új Kriterion Galériát, évi hat kiállítással, úgy, hogy minden kiállításnak katalógusa lesz. Az első kiállító Mircea Dumitrescu volt, és Kelemen Hunor akkori miniszter nyitotta meg a kiállítást. Ez már olyan indulás volt, ami magasra tette a mércét. Akkor még ötéves projektben gondolkodtunk, de azóta tizenhárom év telt el. Eddig hetven kiállításunk volt, és hatvankilenc katalógust adtunk ki. Bár a galéria szellemisége változott a kezdetekhez képest, itt sem adtuk alább. Az Új Kriterion Galériának kialakult egy helyi – hogy is mondjam – látogatógárdája, akik minden egyes alkalommal megtisztelnek, de az is kiderült, hogy nagyon sok idegen is látogatja a kiállításokat. A magas színvonal Részegh Botond érdeme, és az is tény, hogy ez a galéria túlnőtte a várost. Nem akarok szerénytelen lenni, de sokkal nagyobb ázsiója van Bukarestben vagy Budapesten az Új Kriterion Galériának, vagy akár Temesváron, Aradon, Kolozsváron, mint Csíkszeredában. De türelmesek vagyunk, és előbb-utóbb oda jutunk majd, hogy egyre többen és többen megnézik a kiállításokat és eljönnek a megnyitókra.

– Ön Pro Urbe díjat kapott Csíkszereda önkormányzatától, a Bookart pedig megannyi Szép Könyv díjat a Marosvásárhelyi Könyvvásáron. Megemlítendő a jelölés a lipcsei Best Book Design versenyen is, ahol az ötvenhat döntős között volt Hajdú Farkas-Zoltánnak A homályban maradás ösztöne című kötete, Vidák Zsolt illusztrációival. Ugyanez a kötet második díjat kapott a Cele mai frumoase cărți din România versenyen, és elnyerte a Szép Magyar Könyv díjat is. Mit jelentenek önnek a díjak, a visszajelzések?

– Én nem számítottam arra, hogy Pro Urbe díjas leszek valaha. Meg is lepett, de megtisztelő, és persze jólesik. Egyetlenegy gond van Pro Urbe díjjal, hogy még több munkára kötelez, és most mindent kell csinálni tovább rendesen.