Gyakran megfordulok a Veszprém vármegyei Kiscsőszön, az emblematikus hagyo­mányőrző faluban. Utam mindig Iszkázon keresztül visz, ahol Nagy László, a Kossuth-díjas költő, nemzedékek bálványa született. Szülőházát szépen rendbe hozták, a szobák megőrizték azt a hangulatot, ahonnan a költő elindult. Míves rakott kályha, paraszti bútorok, Singer varrógép, az ágy feletti Krisztus-kép mutatja be az egykori miliőt. Kevés költő volt olyan nagy hatással a kortársakra, mint Nagy László. Ezúttal a zeneszerzőket, különösképpen a kórusszerzőket vesszük sorra.
A kórusművek között hamar megjelentek a Nagy László sorai­ra komponált darabok. Az első szerzők között Petrovics Emil jelentkezett, az 1954-ben kiadott Balladáját a költő ihlette. Bárdos Lajos sem tétlenkedett, az akkor a Lantos Rezső vezette KISZ Központi Énekkarnak ajánlotta 1962-ben a Tűz-szivárvány című vegyes karát, de később, a 80-as években is feldolgozott Nagy László-verseket, mint például a Jó szerencsét!, Bartók ünnepe, Ünnep nem elég! 

Kocsár Miklós Csodafiú szarvasához magam is kötődöm. A szarvaslegendárium kivételes adap­tációjában a keresztény és az ősi elemek keverednek: minden sora egy kis remekmű.  A Közgazdasági Egyetem Chorus Oeconomicus kórusával számtalanszor tűztük műsorra a megkapó szépségű és hangzású művet, aminek előadását minden kórustag élvezte. Ugyancsak Kocsárnak tetszettek meg a Tűzciterák veretes sorai: „Vadak idege rezzen, gímek bőgnek, zokognak a karcsú selyem-gubó-ajkú ünőknek.” A női karra írt kompozíciója 1974-ben jelent meg, s nehézségi fokozatnak a 4. osztályzatot adta a kiadó. Valóban nem könnyű elénekelni a mintegy hatperces alkotást. Szépségéről az interneten is meggyőződhetünk. 
A költőóriás egyik leghatásosabb műve az 1957-ben papírra vetett Ki viszi át a szerelmet. A vers sorai mára szállóigévé váltak, így nem csoda, ha a zeneszerzők is szemet vetettek rá. Soproni József a III. Szimfóniájába építi bele egy másik verssel együtt.
A kor egyik legjelentősebb szerzőjét, Szokolay Sándort is megérintette a költő szelleme: 1974-ben fejezte be három dalból álló op. 43-as ciklusát Dalok imádság helyett címmel. A szériában három zongorakíséretes dal található szoprán hangra: Én remegek, Adjon az Isten és Aranyalmafám.
Még hosszan sorolhatnánk a feldolgozásokat, de álljunk meg talán a legismertebb versénél az Adjon az Istennél! Szövege nagyon népszerű: „Adjon az Isten szerencsét, / szerelmet, forró kemencét, / üres vékámba gabonát, / árva kezembe parolát.” Nagyon sokakra hatott, itt említhetjük Szokolayn kívül a Kor-Zár verséneklő együttest, az Egerszegi Akusztikot, s ne feledkezzünk el Sebő Ferencről sem, akinek életművében Nagy László különleges helyet töltött be, külön albuma is megjelent a versfeldolgozásokból.