– Költő, tárcanovellista, parodista, gyermekirodalmi szerző, szerkesztő, irodalomszervező – megannyi attribútum, amit neved mögött emlegetni szoktak. Hogyan rangsorolnád magadban e minőségeidet és miért?

– Mindegyik igaz, mindegyik attribútum külön-külön, és nyilván együtt is azok. De ha rangsorolni kellene, mint ahogy kell is most, a kérdésre válaszolva, akkor legelső helyen, ahogy a kérdésben is szerepel, a költő van. Hiszen a költészet, azt is mondhatjuk, hogy létünkkel adott, és sokkal előbb volt, mint az epika. A próza a költészetet csak fellazította, felhígította, porhanyósabbá tette, elemeire bontotta. A költészeten kívül semmink sincs létünk igazi érzékelésére, vagyis: a költészet egyetlen lehetőségünk annak megérintésére, érzékelésére. Ez jön velem szembe éppen ezeknek a válaszoknak a készítésekor Tőzsér Árpád legújabb naplóiban (Akhilleusz beéri a teknőst, Kalligram, 2022). És ha már itt vagyok, még egy másik idézetet is kiragadok innen, amivel – azt hiszem – maximálisan egyetérthetünk: „A költészet az irodalom láthatatlan szíve, rejtetten dobog, ám a szervezet egésze neki köszönheti létezését.” (Alain Lance) Ennél pontosabban magam sem fogalmazhatnám meg: hiszen a költészet, a vers körül forog minden egyéb, mindegyik más „égitest”. Amikor prózát írok, az is jobbára versből van, vagyis a mag, egy úgynevezett versmag köré szerveződik. És ha lehántom róla a fölösleget, máris ott van a vers. A paródiáim is versek, a gyermekirodalmi munkák is azok egytől egyig. Szerkesztőként meg, de irodalomszervezőként is a vers mindig is a fókuszpontban volt az életemben. És ott is maradt.

– Több helyen is olvastam – legutóbb Elek Tibor megfogalmazásában – nemzedéked, az Előretolt Helyőrség alkotói közösségének, így a te írásművészetednek egyik ismérve „a mindenféle (főként ideológiai, művészi, nyelvi és akár etikai) korlátokat elvető szabadságvágy”. Kifejtenéd bővebben e jellemzést, ugyanis így látnak titeket kívülről, de hogy látszik a kérdés belülről?

– Hát igen. A szabadságvágy az oké. Ideológiaival, művészivel, nyelvivel indult. Amikor – jó régen, van annak több mint harminc éve is –, egy bolyban, egy csapatban jelentkeztünk. De aztán elég hamar eljött a különböző íróasztalok, a magányos írói tevékenységek ideje is. A csapatszellem, a falkában mozgás, vagyis a Mi helyett az Énidők kora. Ki így, ki úgy vitte tovább ezt a fajta kezdeti lelkesedést. Az egyéni pályák eléggé szétfutottak, és ha most megpróbálnánk egybeterelni őket, mondjuk a fenti jellemzés alapján, hát nem lenne könnyű dolgunk egy ernyő alá vonni – ilyen szempontból – a különböző teljesítményeket. A más-más írói megvalósításokat, hogy ne életműveket kelljen mondanom. Mert be nem fejezettek, hála istennek, bőven előttük, előttünk – remélem – még a jövő, nem csak a „dicső” múlt. 

– Verseid nyelvezete ragad meg elsősorban, majd azok gondolatisága. Demény Péter és Láng Zsolt a Vak visszhang kötetedről a Látó hasábjain közölt dialógusban Fekete Vince-jegyként említik, hogy köznyelven, mindennapi nyelven beszélsz versül. Ez érvényes a klasszikus versformákban írt lírai alkotásaidra és szabadverseidre egyaránt. Hogyan viszonyulsz a nyelvhez, annak szerepéhez? Meg annak változásához? Mit tükröz a nyelv változása?

– Amikor ez a beszélgetés készült a Látóban, 2016 óta, ha jól emlékszem a megjelenésre, három verseskötetem jelent meg, ez majdnem ötszázoldalnyi új vers, és számomra három nagyon fontos kötet ez, ami – azt gondolom – gazdagította ezt a korpuszt, ugyanakkor más irányokba is tovább vitte, fejlesztette. (Idén ősszel jön a negyedik könyv is, majdnem kétszázoldalnyi verssel, a Gyönyörű apokalipszis.) Elég nehéz dolog lenne – így, visszatekintve – e könyvek nélkül beszélni a verseim nyelvezetéről. A nyelv pedig, azt szokták mondani, a költő/író munkaeszköze. Nincs semmi, ami jobban meg tudná mutatni a költő/író igazi arcát, mint maga a nyelv, a nyelve, amelyen és ahogy kifejezi, megfogalmazza, a világ elé tárja önmagát. És hát folyamatosan változunk mindannyian, még ha alapjaiban nem is, de egy csomó mindenben igen mindenképpen. Aki tegnap voltál, ma már nem az vagy. És – ugye – ugyanaz a folyó, és ugyanabba kétszer, satöbbi. Nem léphetünk bele nyilván. Sem ugyanúgy, sem ugyanazokként, akik voltunk. Mallarmé mondta valahol, hogy a jó verseket nem eszmékkel és indulatokkal, hanem pontos szavakkal írják. A tűpontos, szakszerű kiválasztás és építés, építkezés a fontos. (Nemcsak a versen belül, hanem a kötetek felépítésében is!) Egyszerűen írni a bonyolultról, szűkszavúan az összetettről, álomszerűen a valóságról, akár legendásítva is azt. Az az eleven energia kell lüktessen a szavakban, és nyilván magában a nyelvben, ami a jó költészet sajátja, ami a verseket működteti, a verseket, melyekben „a szavak belülről sugárzanak, fénylenek”. 

– Éppen Tolnai Ottót olvasom, s feltűnő a hasonlóság abban, ahogyan mindketten a lokálisban – Palicsban, illetve Kézdivásárhelyen – keresitek és táljátok meg az egyetemest. Méltatód a Háromszékben az archaikus és a posztmodern különleges szintézisének nevezi művedet. Ősiség, hagyomány, hiedelmek, korszerűség, pusztulás, bánat és remény egyaránt jelen van benne. Féltve, dicsérve, dorgálva szereted a városodat? Mi e viszony kulcsa?

– Tolnai Ottó mellett, akit nagyon kedvelek, hadd említsem meg Oravecz Imrét is, akit szintén nagyon szeretek. Az egyikük Palicsot hozta be az irodalomba, a másikuk Szajlát. Ez akár egy képzeletbeli háromszög is lehetne: Palics, Szajla, Kézdivásárhely. Annyi különbséggel, hogy Kézdivásárhely egy kisváros. Úgy szeretem a városomat egyébként, mint az ember a szülőjét szereti. Ha egészséges az a viszony, meg lehet mondani bizonyos dolgokat neki. Én is megmondok, ha kell, ha nem, elég sok mindent. És nem haragszik meg rám. Sőt, azt gondolom, hogy – kell, nem kell –, de szereti. A költő még csak nem is a lélek mérnöke, ahogy a nagy Sztálin elvtárs mondta volt egykoron, hanem „a lélek szemetese, ami szemét van az emberi lélekben, annak a fuvarozója.” (Márai Sándor) Fuvarozója és feltárója. Kirakja az emberek, az olvasók elé, hogy tessék, ez vagyok én, ezeket fuvaroztam/fuvarozom magamban egy életen át.

– A múlt, a jelen és a jövő időívéhez társítható az elmúlás fogalma… A Parázskönyvben is megjelenik az elmúlás témája, a Halálgyakorlatok című kötetet teljesen ennek szentelted. Az elmúlásnak, a halálnak van érzelmi vetülete – s a költő érző lélek – van filozófiai vetülete, de van esztétikája is? Milyen a viszonyod a transzcendenssel?

– Az írás arra való, hogy az író felfedezze önmagát. A tétje pedig az, hogy megpróbáljon bepillantani az ember elfojtott, tudattalan, láthatatlan alvilágába, hogy oda bemerészkedjen. Vagyis elindulni önmagadba, befelé, az ismeretlenbe úgy, hogy fogalmad nincs, hogy mit találsz ott. Akkor, amikor a Ha­lál­gya­kor­la­to­kat írtam, olyan valami közelébe merészkedtem, amelyre nincsenek szavaink. Tehát ehhez a pillanathoz tértem vissza mániákusan, ezt próbáltam körüljárni, ennek a sötét ismeretlennek a közelébe kíséreltem meg eljutni, amikor hőseim sorsába belehelyezkedve, azt tulajdonképpen átélve, megírtam ezeket a lehetséges tapasztalatokat. Vagyis a halál felől próbáltam szemügyre venni, megfejteni ezt a rejtett kódot, a pillanatnak ezt az intenzitását, amit a halál pillanatában érhetnek el a kötet szereplői. És ezáltal, az írásban, magam is. Valamiféle magyarázatra, megfejtésre, eredményre volt szükségem, hogy könnyebbé tegyem a szeretteim lassú, fokozatos elvesztését. Arról kellett tudósítanom ugyanis, amire nincsenek szavak, nincsenek szavaink. A megírhatatlan megírása, a megragadhatatlan megragadása volt az, ami izgatott, amikor anyám és egy-két hozzám nagyon közeli ember sorsában ezeket az utolsó pillanatokat végigkísértem. Fájdalom és gyönyör, születés és halál ér össze tulajdonképpen ezen a belső tájon, ezen a szűzföldön. De ehhez valóságosan is farkasszemet kellett néznem a halállal, az élet végső kudarcával. Anyám helyett is. Aki ezt már bomló aggyal nem volt képes megtenni.

– Pályád szépen teljesedett ki, viszonylag sűrűn jelentek meg köteteid, megannyi jó kritikát kapott, a legjobb kiadókkal dolgozol, számos szakmai díj birtokosa vagy itthon és otthon, legutóbb a Balassi-emlékkarddal jutalmaztak munkásságodért. Hogyan éled meg a sikert?

– Mózes Attilának volt egy vicces válasza valakinek, amikor visszakérdezett, hogy hosszabban, vagy rövidebben szeretné, hogy reagáljon egy kérdésére. A Mózes válasza ez volt: röviden, jól. Bővebben: nem jól. De erre nem lehet ezt válaszolni, hogy röviden: örülök, hosszabban meg: nem örülök. Mert ki nem örül vajon a sikernek? és jó, ha helyén tudja azt kezelni, nem száll el tőle stb. Hiszen – azt szokták mondani – emberek adják azokat is. Természetesen örülök minden sikernek, szinte gyermeki örömmel, ha az szakmai elismerés. Mert a munkámat ismerik el vele. Tavaly és az idén ilyen szempontból egy bőségesebb időszak volt az életemben. De voltak – természetesen – ínségesebb periódusok is korábban. És azok sem tántorítottak el attól, hogy tovább csináljam mindezt, amit most is viszek. Vagyis írjam a verseket, jöjjek az újabb és újabb verseskötetekkel.