Boros Lajossal, a nemrég elhunyt rádióssal egy környéken, az Opera melletti Hajós utcában laktunk: mi a 16-ban, a nevezett velünk szemben élte napjait. Illusztris utca volt, mellettünk a Balettcipő eszpresszóban az operaelőadások után gyűltek össze a művészek, azzal szemben a kocsmában a kevésbé pallérozott vendégek verekedtek este óraműpontossággal, így a rendőrség állandó vendég volt e tájon. Még meg kell emlékeznem a Napóleon udvarról, ami Lajosék oldalának nevezetes épülete volt. Fodor Gyula építész egyik mesterművének homlokzatán egy Napóleon-szobor tekintett a mélybe. Egy darabig, mivel a hódító feje egyszer elfáradt, lehullott, s egy Trabant autó tetejét átszakítva landolt az utastérben. 

Mindezekről Boros Lajossal a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál beszélgettünk a 80-as években. 1985-ben egyszerre kerültünk a Hungarotonhoz, s a rendszerváltásig dolgoztunk együtt. Minden lemeztörténeti cikk leírja, hogy – az idők szavának engedve – Bors Jenő vezérigazgató versenymárkákat ala­kított ki, a vezetők Erdős Péter, Wilpert Imre és Lajos volt. Neki a Pepita-Bravo márka jutott. Nagy elánnal látott munkához, de a két dörzsölt menedzser mellett sokáig ő volt a megtűrt harmadik. Értekezleteken logikusan érvelt, s sokszor páratlan humorát is bevetette. Ez utóbbit nem nagyon kedvelték. A szerkesztőségben azért volt kivel gazdálkodnia. Megörökölte a Záray–Vámosi páros kiadását. A házaspár giccses lemezeit úgy vették, mint a cukrot, s az egyébként elég kritikus Záray Márta is szuperlatívuszokban beszélt Lajosról. Természetesen más igényesebb művészt, mint például Katona Klárit is felkarolt. Legnagyobb durranása az 1986-ban megjelent Z’Zi Labor lemeze volt. A kiadását mindenki elvetette, de ő töretlenül hitt az új formációban. A magyar lemezkiadásnak valóban egy nóvuma volt, két hónap alatt eladtunk belőle vagy háromszázezer példányt, majd a bandát hirtelen elfelejtette a piac. Ennek mint a készletekért felelős voltam a kárvallottja, mivel vagy százezer hanghordozó maradt raktáron. 
Egy másik érdekes választása a Voga–Turnovszky duó előtérbe helyezése volt: nagyon küzdött értük, de a humoristák a magyar közönséget valahogy hidegen hagyták.
Még egy tévhitet szeretnék eloszlatni. Lajos mindent megtett a Beatrice-album kiadásáért, de falakba ütközött. Emlékszem, a hangfelvétel elkészült, és az Állatkertben volt a bemutatója. A hangélmény mellett állatokat is simogathattak az egybegyűlt újságírók. A hanganyagot megkapták a jelenlévők, nekem is megvan a kazettaváltozata. Végül Erdős Péter akadályozta meg a kiadását, mikor az okát kérdeztem, akkor gúnyosan válaszolt: „Tudod, Zoltán, úgy vagyok velük, mint Borban a munkatáborban, mikor felnéztem a toronyban vizslató német őrre: »Péter, Péter, ezt az embert te sohasem fogod szeretni.«”
Lajossal gyakran együtt ebédeltem, vagy mentünk haza, s ilyenkor is poénkodott, viccelt. Csavaros észjárása volt, s nem mindenki értette vagy értékelte humorát. A rendszerváltáskor tették ki a cégtől, nem sokkal később magam is távoztam. Később még többször találkoztunk, s mikor segítségét kértem, sohasem mondott nemet.