Bíró Gábor is megtapasztalta a kelet-európai művészsors in­kább emésztő, mint örömöket szerző hullámvölgyeit. Ilyen­formán azon sem kelle­ne csodálkoznunk, ha te­­­vé­­­­­­­keny­­­ségében főként a pil­la­­­nat­­nyiságot tekintette volna mérv­­adó­nak és természetesnek, a dupla vagy semmi vakmerő játszmáját: a száguldva felívelő (és inkább csak az elképzelés szintjén létező) sztárkarrier és a szürke nihilbe zuhanás alternatívájának megkísérlését. Persze nem is kellene cso­dálkoznunk mindezen, hiszen ma már úton-útfélen találkozunk ezzel a gondolkodás- és meg­közelítésmóddal, s ered­mé­nyei­vel: a képző­művé­szeti esztrád­­műsorokkal, extra­vagánsnak, hi­valkodóan látványosnak szánt gesztusokkal. Ő azonban mégis a lassú, belső érési folyamatokat részesítette előnyben, tudattal szabályozott ösztönösséggel az absztrahált, mágikus kifejezés alternatíváit vizsgálja. 

Észszerűséget és struktúrát keres. Az érzéseket, a fantázia határtalan és zabolátlan szár­nyalását csupán mint egyik pólust érzékelteti, ugyanakkor a szerkesztettség puritán ész­szerűségét sem engedi elha­talmasodni. Művészete nem pusztán az érzések befolyására tör, de nem is kizárólag teo­retikus felfogásra épül. Az egyensúlyra, a tendenciák kö­zötti szintézisre, a törekvések és hajlamok összefoglalására, egységbe foglalására buzgól­kodik… 
Sok tekintetben magányos mű­vésszé vált. Kellőképpen nem ismerjük őt. Festészetéből a legtöbbeket sokáig könnyed­nek tűnő szellemes és fölényes virtuozitása fogott meg, mély­ségnek és magasságnak egyaránt vélhető művészi ele­ganciája, kulturáltsága, em­bersége. De ez a könnyedség nem tévesztendő össze a könnyűséggel, és soha nem jelentett felületességet. Valódi mélységeit és magasságait pe­dig alapvetően, úgy hiszem, csakis az egyazon mezsgyén kószáló, csapongó, kalandozó alkotótársai sejthetik és érthetik meg. A zenit és nadír, a tető- és talppont között navigálva, egyrészt a szigorú képfelépítés, az izmos, mindenféle szelet befogó és megregulázó kon­strukció, másrészt a forma­bontó fény- és színjáték tár­salgása/vitája művészetének mindenkori iránytűje. Mintha csak azt a rejtett és rejtegetett lelki kettősséget és dinamikát mutatná, amely ebben a máig is forrongó, kitörő, meg­hökkentő erejű festőben fe­szül. És mennyi minden más van még a széles láthatáron ezeken az ellentéteken belül és felül. Szelídség, megértés, alázat… De bizonyos orrok alá irányuló borsótörés is, lá­zadó, tüntető néma sikoly, szándékosan ki­nyilvánított gúny, manifesztum és igazi fér­fi­humor… 
Még főiskolai éveiből szár­ma­zó ak­tokat is meg­te­kinthetünk évfordulós kiállí­tásán, s egy majdani (re­mélhetően magára már nem sokáig várató) monográfia, összegző pályaív és elemzés felderít(het)i a közelmúlt műveire visszhangzó, velük összecsengő, rímelő jellem­ző­ket. S ezeknek a munkáknak egy részét valóban a „sufniból”, megfakult mappákból és mű­teremháza pókhálós padlásáról gyűjtötte össze, válogatta a lelkes famulus és hűséges tanítvány, Lőrincz László, kiegészítve barátoktól, műgyűjtőktől köl­csön­kért festményekkel, grafi­kákkal. 

Bíró Gábor szertelen és korlátlan kifejezési igé­nye ter­­mé­szetszerűen az akt­hoz, akttanulmányokhoz, -kompo­zí­ci­ók­hoz már a hetvenes években megtalálta útját. A női test enigmatikus, szenvedélyes szépségét, a testi kellem, bá­josság és erotika pogány him­nuszait közvetítik ezek a kompozíciók, tanulmányok, vázlatok, krokik – mindenkori életszemléletének han­gulat­-
je­lei, életérzésének koor­di­nátái, élet­útjának kísé­rő tanúi, ér­zelmeinek szeiz­mográfjai.
Bíró Gábor önkínzóan is felidézi megélt örömeit és bá­natait. Olyan kaliber, aki ön­magát faggatva, önmagával vitázva tisztázza le viszonyát a körülötte lévő világgal. Mi­nél alaposabban, behatóbban mé­­lyed el valamely tárgy, sze­mély vagy jelenség, törté­nés szemlélésében, annál tisztáb­ban látja meg saját magát – valójában folyamatosan ön­magával néz farkasszemet. És világosan érzékeli, tudja: a művész nagyságának fok­mérője az őszintesége, az az ellenállhatatlanul ma­kacs kényszer, hogy kendő­zetlenül fedezze fel, is­merje meg s tárja fel az igazságot. E folyamat során szüntelenül le kell küzdenie természetes önzését, ön­maga iránti egészséges el­fogultságát, részrehajlását, amely szürkehályogként aka­­dályozza éleslátását. Kis­sé ellentmondásosnak tű­nik, hogy egy alkotó, aki­nek egyet­len va­lódi té­mája önmaga (hiszen még önmagába vonva is csupán önmagát fürkészi, kutatja és fedezi fel újra és újra) ne legyen nagypofájú egoista, önfényező és ön­telt. Mégis így igaz! A val­lomásszerű megmutatkozás, megnyilatkozás mindig ve­zeklés is. Lemeztelenítés, együtt­érzés, részvét, em­pátia, végső soron pedig szeretet. A szeretet pedig tényleg nem lehet önző, mert a kötődés és ragaszkodás egyben lemondás, de egye­sülés is. Egyesülés a nagy Renddel, a Harmóniával, a Megvilágosodással, az időt­len Jelennel.
Aktjait szemlélve is felfi­gyel­hetünk egyensúlykereső és -teremtő igyekezetére, az ész és a szív szerepe közötti balansz megteremtésére…
Aktjai (fehérben, kékben, zöldben, pirosban, sárgában) antik emlékekből és mai meg­közelítéssel az örök női eszmény káprázatai… Feltűnő a női test összefüggőbb egy­sé­geinek kiegyensúlyozott meg­komponálása, hálá­sak is va­gyunk a lágy átme­netekért, a sziporkázó öt­letekért, az ideogramszerű testhelyzetekért, az ideális körvonalakért, a kivillanó ha­risnyakötőkért, egy-egy ke­bel tökéletes ívéért, a termékenység eszményi szim­bólumáért – mint egy érett gyümölcs, úgy érezzük a föld vonzását, az alig titkolt érzéki energia forrását. Szemünk ösztönösen egyezéseket ke­res, és kipótolja a hiányos részleteket, s mintha egy el­öregedett, hámló vakolatba belelátott arc elevenebb lehet néha egy-egy fényképnél, úgy tudatosul bennünk, hogy milyen szolidan visszafogott módon lavíroz Bíró Gábor az élettelen absztrakció és mértéktelenül felszított szexuális elem szirtjei között. 
Rejtett, látens értelmük sze­rint: ezek az aktok önarcképek. Alkotójuk tudatalatti felfe­de­zetlen lényének mélyén ke­resi a szerelem, a születés, az élet – s hogy nagy szavakat használjak: az egész emberiség teremtésének, az örök, vál­tozatlan, a megmutatkozó világ jelképét. Amikor a nagy misztérium megfejthetetlen talá­nyán merengünk, me­nedéket adó édesanyák, el­hagyott feleségek, megcsalt szeretők emlékképei vonulnak előttünk csendes sorban fel­tartóztathatatlanul, teljes szép­ségükben, bájosan, immár elérhetetlenül, égő, látó és megértő, megbocsátó te­kintetüket merően ránk sze­gezve. 
És ezek a szempárok, ezek a biztató fénnyel sugárzó pil­lantások a festő legértékesebb ajándékai. 

A 70 éves Bíró Gábor festőművész alkotásaiból nyílt kiállítás a székelyudvarhelyi Kossuth utcai Képtárban. A művész születésnapja előtt két nappal, október 8-án nyílt tárlat anyagát Lőrincz László, a Rögtön Jövök Galéria tulajdonosa válogatta az ünnepelt főiskolai éveiben készült alkotásokból. A művészetszerető közönség december 2-ig tekintheti meg a kiállított műveket. Szombaton, a magyar festészet napja alkalmából tárlatvezetést és műtárgyaukciót tartanak Bíró Gábor kiállított aktjaiból.