Petres Lajos legújabb könyve visszakísér az ő gyermekkorába. Úgy hét esztendő sűrítménye. Miért érdekes ez az emlékezés, hiszen annyi történetet hallunk még ma is, bár egyre ritkábban, a háborúról, a menekülésről, a ’46–47-es éhínségről, hogy akár mi is megírhatnánk annak történetét. Egy dolog ellenben útjába állna, ha volna ilyen törekvésünk: az átélt élmények sajátossága. Petres Lajosnak nem kell az élményekért a szomszédba mennie, hiszen kétéves korától követhetjük a balladai szűkszavúság jellemezte visszaemlékezését.
A történet abban a községben kezdődik, ahol született: Csomafalván. Édesanyja ugyanis az ottani Sándorok egyik ágának sarja, édesapja pedig ugyanott főkántor. Nem eseménytelen az életük. Hiszen a román világban szülei a gyengébben jövedelmező egyházi iskolában tanítanak, hogy magyarul taníthassanak. Sőt, édesapja még állatgyógyítással is foglalkozott, mivel Kolozsváron állategészségügyi tanfolyamot is elvégzett.
A csomafalvi évekből néhány kedves arc elevenedik meg: a nevelésükben segítő Csata Marcelláé, aki nagyon szerette őket, de a Kata nagynéni és Bartalis Juli néni alakja is két tollvonással megrajzolva is hírt ad az akkori asszonyok tudásáról, viseletükről is. Később a nehézségek alatt több más csomafalvi neve is felbukkan a legnagyobb szeretet hangján. 
Változik az idő, a család költözik. Csíkszeredai emlékeivel se bíbelődik többet, de megismerjük lakáskörülményeiket, egy kedves történettel a Sutáról is hírt kapunk, ahogy arról is, hogy Petres Ignác milyen igazi ditrói volt, ugyanis lemondva tanfelügyelői állásáról dr. Lőrincz József plébános biztatására hazatért főkántornak Ditróba. Ötgyermekes ekkor már a Petres család, de a két kislány agyhártyagyulladásban meghalt, miközben édesanyjuk budapesti tüdőszanatóriumban betegeskedett. 1943 nehéz esztendő, szinte bevezeti a háború utolsó időszakát, a menekülést, de addig még sok van: himlő, vérömleny a harmóniumról történt leesés után, a kis Lajos első karácsonya…
„Édesapám a konyhaasztal köré ültetett, mesélt, narancsból különféle játékokat faragott. Egy malacra emlékszem, aminek lába, farka, füle volt. Elővett egy kis repülőgépet, amit az asztalon indítgattunk. (…)”
Igen szemléletesen mutatja be, hogyan tanul a gyermek ezt-azt a világról, hogyan raktározza el az újabb szavakat. Lengyel menekült tisztek töltenek náluk egy éjszakát. „ A menekülés szót akkor nem értettem. Csak később.”
Megtudhatjuk, hogy tavasszal és nyáron óvoda is működött a faluban. Apácák tartották fenn. Számára nem sokáig: „Második nap minden rendben történt. Hazaérve vakartam a fejem. Édesanyám szép szőke hajamból két tetűt vett ki. Többet nem küldtek. Befejeztem óvodai tanulmányaimat.”
(A szép szőke haj még egyszer visszatér az emlékei­be, menekülés közben. Egy tehervagonban felszedett tetvesedés miatt le is vágták).
„A szovjet front közeledtével édesapámat behívták katonának a rakottyási 3. sz. határőrzászlóaljhoz. Akkor még a Keleti-Kárpátokban nyugodt volt a front. Minket, gyermekeket néhány napra kivitt nyaralni (...)”
Jön a visszavonulás, majd a menekülés.
Öt hónap után találkozik újra a család. Igaz, akkor már közel 800 kilométerre Ditrótól. Ebben az öt hónapban valóban sok minden történik. Egy új világot fedeznek fel a gyermekek, de édesanyjuk is. A menekülteket általában tisztességesen fogadták. De volt kivétel is, aki a házába be se engedte a három gyermeket és az édesanyjukat.
Ditró, Kisújszállás, Szolnok, előtte Szajol bombázása, Budapest, aztán Kölesd felé, ahol az édesapa csapategységét sejtették.
Kölesdről Veszprémvarság, Kapuvár (itt nem látták szívesen), Kámon, Szombathely, aztán Tormaföld. Közben kalandok (az állomáson bombázás éri vonatjukat) és csínyek. 
Tormaföldön élesben tapasztalhatják a háborút. De előtte már találkoznak édesapjukkal, aki ott szolgál.
Az emlékek itt valódi háborús történeteket őriznek, a fejük fölött szétlőtt háztetőtől a szovjet katonák borszeretetéig, akár tragikusan is végződhető repülőtámadástól a fiúgyermekek lőszerrel való játékáig, de marad hely arra is, hogy a rossz ivóvízről és a jó borról is szó essen.
Aztán jön a honvágy és a hazatérés. Utóbbi a semmibe, mert a lakásuk a feje tetején, teljesen kiürítve. A nagyszülőknél húzzák meg magukat, édesapjuk orosz fogságban, ők kisemmizve.
„1946 karácsonyán Csomafalvára mentünk a rokonokhoz. Ágoston János keresztapámat is meglátogattuk. Mikor édesanyám elpanaszolta, hogy a ditróiak kirabolták a házunkat, Janka néni egészen mást mondott. Ők is üres házba tértek haza. Az odavalósiak, mikor megtudták hazaérkezésüket, megindultak, kezdték visszahordani az elvitt tárgyakat. A bútorokat visszatették oda, ahonnan elvitték, ágyneműt, edényeket, porcelánneműt, evőeszközöket, mindent visszaraktak, még a képeket is visszaakasztották a helyükre. Csak egy asszony panaszkodott, kért bocsánatot, mert az általa elvitt ötliteres zsírosbödönből elvett néhány kanállal, mert elfogyott a zsírja. Így Janka néniék a csomafalviak jóindulata miatt az egy évnél több menekülésük után újra otthon érezhették magukat, nem úgy, mint mi.”
1946–47: szárazság, majd éhínség. 
Édesanyjuk mindig gondban volt a főzés előtt…
Az élet lassan beindult. A hittanórák is. Egyik kedves rész a szerző első gyónása és vezeklése:
„(…) – Milyen bűneid vannak?
Én a bűn szó értelmét nem tudtam, csak valamennyire ráéreztem. A kérdés alaposan elgondolkoztatott. Eszembe jutott, hogy egyszer édesanyám hazahozott egy befőttesüvegben kockacukrot, azt mondta, fiaim, ne egyétek meg, mert nem lesz, amit tegyünk a teába. Az üveg aljában volt egy vastag, el nem vágott cukor. Én sokszor nézegettem, de nem mertem kihalászni. Ez az emlék megmentett, és azt mondtam, loptam. – Mit loptál? – kérdezte Jóska bácsi. Határozottan mondtam: kockacukrot. Hosszan rám nézett. – És még milyen bűnöd van? – kérdezte. A tízparancsolatból csak a paráználkodás jutott az eszembe. – Paráználkodtam – nyögtem ki. – Igen? És még hosszabban nézett. Tíz miatyánkot és tíz üdvözlégyet mondat el. A mellékoltárra mutatva feloldozott. Én letérdepeltem, az ujjaimon számolva elmondtam az első feladatot, a második feladatnál eltévesztettem, hogy a hetediknél vagy a nyolcadiknál tartok. Éppen töprengtem, hogy hányadik következik, amikor a tisztelendő bácsi odajött, megkérdezte: – Te mit csinálsz itt? Elmondtam, eltévesztettem az Üdvözlégyek számát, nem tudom, hogy a hetedik vagy a nyolcadik következik-e. Azt mondta – elég, menj áldozni. Utolsónak áldoztam, az ostya az ínyemre tapadt, alig tudtam elszopni.”
Újabb keserves évek, egy cipőben négyen jártak iskolába, a tanítónő édesanya és a három fia. 
A politikai életbe is „bekapcsolódik”. Ellenzékiként.
Édesapja 1947. szeptember 22-én szabadul a fogságból:
„Este volt, már lefeküdtünk.
Reggel édesanyám bőséges reggelit készített, már meg voltunk tollasodva, még rucáink is voltak. A reggelinél édesapám a táskájából elővett egy lapos, korong alakú, sötét valamit. Letette az abroszra és azt mondta: – Na, fiaim, ilyen kenyéren éltem – és biztatott, kóstoljuk meg. Édesanyám megtiltotta a kóstolást. Reggeli után kivittük a tyúkudvarba, hátha megeszi azt a baromfi. Ott a gácsér volt a főnök. Először az közelítette meg. Mindkét szemével megvizsgálta, hápogott valamit, majd elballagott. A tyúkok következtek. Azok is megnézték, de egyik se csípett belőle. A hadifogságból hozott kenyér épen maradt. Megszáradt, majd eldobtuk.”
Végül édesapja jóval később elmondott emlékeiből tallóz a visszaemlékezés, mert sokáig hallgatnia kellett azokkal: a rakottyási bevonulástól a visszavonuláson át a hazatérésig három és fél év telt el.
A befejező oldal a hazatérést írja le mogyoróhéjban. 
A gyergyószentmiklósi F&F International Kiadó és Nyomda gondozásában megjelent könyvet nagy érdeklődés fogadta Gyergyóditróban.

Bajna György